Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)

a kormány szándékát: „az ország határait minden, a nemzetközi jogiba ütköző támadás ellen megvédi”. Arról van szó tehát, hogy mivel sem a padovai, sem a belgrádi egyezmény nem ad jogot az észákd területek bármilyen megszállására, a kormány ott a történelmi határt tekinti demarkációs vonalnak. Tüzérséggel, pánoélvonattal megerősített egységek indulnak a Felvidékre, egy magyar tengerészkülönítmény 12-én megszállja Pozsonyt. Az alakulatok harc- értéke mindkét oldalon igen alacsony, de a magyarok számbeli fölényben vannak, négy nap alatt kiszorítják a cseheket Ruttka és Zsolna környékéről.

November 13-án írja alá Linder ezredes a belgrádi okmányt, egy időben IV. Károly kétértelműen fogalmazott lemondó levelével: „Nem óhajtom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének...” Már jönnek a hírek a Keleti-Kárpátok szorosain át Erdélybe nyomuló román csapatokról. A sajtó nyugtat: „Nem mint hódítók, hanem mind az antant-haderők részei jönnek a Maros vonaláig.” Jászi Oszkár Aradon tárgyal a Román Nemzeti Bizottsággal; 14-én a hangnem megváltozik, Maniu bejelenti, hogy a magyar kormány ajánlatait elutasítják. E napon születik a Csehszlovák Köztársaság, elnöke: Masaryk professzor.

November 16-án Magyarország: népköztársaság.

Különös nap. Hangulatát akkor is meg kell éreznünk, ha végigolvassuk a Pesti Napló újságíró-frázisokkal ékített tudósítását. A Parlament előtt gyülekező tömegen át „egy öreg negyvennyolcas honvédet vezet kétoldalt egy-egy tengerész, nyolvan évnél is idősebb, törődött aggot két pirospozsgás, alig húszéves gyerek... A honvédzenekar a Marseillaise-t játssza, fedetlen fővel énekli végig a forradalmi dalt mindenki...” Az alsóiház üléstermében gyülekeznek közben a „honatyák”: „...jönnek a függetlenségi képviselők, a demokraták, Apponyi, Andrássy volt hívei, Wekerle kardhordói és a levitézlett kor testőrsége: a munkapártiak. Mindnyájuknak nemzetiszín szalag van a gomblyukában, sőt egyik-másik a kalapjára is tett háromszínű kokárdát. A képviselők legtöbbjén télikabát van, kalap a kezükben, látszik, hogy nem készülnek hosz- szú ülésre... Erről az ülésről vajmi keveset lehet mondani. Fásult, csöndes, hangulat nélkül való ... Szász Károly, a régi elnök általános szólamokat mond, még csak el sem búcsúztatja a munkapárt volt vezérét, Tisza Istvánt, akinek a helye a szélső jobboldal első padjában kiabálóén üres... Az ülés különben nagyon rövid. Mindössze pár percig tartott. Megnéztük az óránkat: tíz óra két perc volt. Ekkor halt meg mindörökre a magyar osztályparlament...” De hátra van még a főrendiház önfeloszlatása! Az ülést — szokás szerint, fekete dísz- magyarban, kardosán — báró Wlassics Gyula nyitja meg; ő vezette három nappal előbb a főrendek küldöttségét, amely lemondásra szólította fel IV. Károlyt. Első mondata már-már „marxi ihletésű”: „A történelem forró szele járja át a világot..Aztán kifejezi reményét, hogy „az új kormánynak sikerülni fog a belső rendet helyreállítani és a határokat a rabló betörésektől megóvni”; figyelmezteti Wilsont: kötelessége megakadályozni, hogy „az elkeseredés mérge hassa át az országot”. Tehát a lényeg: „A békekötésnek biztosítania kell a magyar államterület egységét.” Bizony, a régi hang ez; nemcsak tragikomikus, de ijesztő is. Három nappal előbb a „felkent uralkodót” kényszerítette visszavonulásra, most pedig — a formális hatalomról való lemondás pillanatában — a reális hatalom tudatában közli a kormánnyal, mit kíván tőle. És hogy tévedés ne essék, nem a feloszlást mondja ki végül, amellett ravasz csavarin- tással az „alsóházi csürhére” hárítja a felelősséget: „Minthogy... az ország- gyűlés két házból áll, és az egyik Ház szünetelése alatt a másik sem folytat517