Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
hatja működését, a főrendiház tanácskozásait ezennel berekesztettnek nyilvánítom.” „Összevissza huszonhét főrend volt jelen” — írja a Pesti Napló. — „Üresen tátongtak a piros bársonyszékek ... a római katolikus egyház egyetlen főpapja sem jelent meg ...” Az ülés maga tíz percig tartott, és a „méltóságos főrendek háza... végérvényesen és visszavonhatatlanul kiszenvedett, meghalt, vége.” Ezután következett a kupolaosarnokban a Nemzeti Tanács ülése. A karzatokon — írja a tudósító — „feltűnően sokan voltak a hölgyek, köztük szebbnél szebb ismert alakjai a budapesti társaságnak, csak az volt a kár, hogy mint a színházban, itt gukkert nem lehetett kapni, nem lehetett végigmustrálni a hölgyeket...” És persze, hogy szenzáció Ady Endre is, aki „szerényen, félig még betegen, szinte meghúzódva a sarokban élvezte végig álmainak és jóslatainak fenomenális beteljesülését...” Mag<a az „ezerkétszáz tagra kibővített” Nemzeti Tanács: „civilek és katonák, csizmás földművesek, bárók és grófok, talán még hercegek is, munkások főként.. Hook János beszél először, a Nemzeti Tanács papi elnöke: „...Négy évszázadon át nyögtük az elnyomatásnak tűrhetetlen nyomorát... Nem osoda, hogy valahányszor a nyugati népek a német császári önkényuralommal ütköztek, a magyar nemzet mindig új reményekkel csatlakozott hozzájuk. Elnyomatásunk nyomorúságában nyugatról vártuk mi mindig a hajnalnak pirkadá- sát... Életünk kockáztatásával vállalkoztunk, hogy e nemzet erőit a Wilson- program értelmében szervezzük tiszta, demokratikus, független köztársasággá... A militáris barbárságot, amely az emberiséget mészárszékre vitte, a lefegyverzés és az örök béke intézményes biztosításával akarjuk 'mindörökre kiirtani a nemzetek testvéri szolidaritásából... Nem kérünk mi kiváltságokat és előjogokat, csak egyenlőséget és igazságos elbánást a népek szívét összeforrasztó megértéses és megegyezéses béke megkötésében ... A nyugati civilizációnak szüksége van a mi fcultúrerőnkre és nemes faji kvalitásainkra .. Károlyi Mihály beszél másodiknak; szavaiban kevesebb a lelkesedés, több a keserűség: „ ... Meg kell, hogy értsék nemcsak az idegenben azok a nemzetek, akikkel szemben eddig küzdöttünk, de meg kell hogy értse minden magyar polgár azt, hogy mi barátságban és testvéri egyetértésben akarunk velük együtt működni, meg kell és meg fogják érteni azt, hogy azoknak az ellentéteknek, melyek eddig voltak nem magyarajknak és magyarajkúak közt, meg kell szűnniök, és hogy mi igenis azon az alapon állunk ... melyet Wilson, az északamerikai köztársaság elnöke hirdetett, és hogy mi a népek önrendelkezési joga alapján állunk... Beszédemet azzal a kéréssel fejezem be, segítsenek, nem rajtunk, hanem e szegény országon, mely most egyszerre öt oldalról van megtámadva, s melynek egyetlen bűne az, hogy nem tudott elég hamar szakítani a múlttal...” Kunfi Zsigmond a szociáldemokrácia nevében beszél, szavai nagy részét „kifelé” szánja: hangsúlyozza, hogy az új rendet „nem a felfordulás eszközeivel” készülnek felépíteni, majd a csehszlovák és a nyugati szocialistákhoz fordul: „adjanak nekünk haladékot, hogy berendezhessük házunkat”, ne engedjék megfojtani „az itt fejlődő és élni, hatalmassá kialakulni készülő demokráciát”. A szónoklatokban remény és szorongás; érvek, esdeklés és kétségbeesett bizonykodás: nincs közünk az 1867 utáni időkhöz, a nép és rendszere 1849-től „jogfolytonos”; hiszünk a nyugati demokráciában, tőle várjuk a megértést, 518
