Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)

a fegyverszünet gyors megkötésére; a másik: megakadályozni a csapatok fegyveres hazaözönlését. A kormány egyaránt fél mind az ellenforradalmi, mind az anarchisztikus megmozdulásoktól, szeretne hamar megszabadulni a katonáktól, s arra is számít, hogy a fegyverletétel! parancs jó hatást kelt az antant-kormányoknál.

A hadseregfőparaincsnokság nem akar, de nem is tud engedelmeskedni a kormány rendeletének, olyan méretű a zűrzavar. Ekkor, november 1-én közli Badoglio tábornok a fegyverletétel feltételeit, s a magyar kormány — noha elvben helyteleníti, hogy a közös főparancsnokság tárgyal az ország nevében is — nem tud különmegbízottat küldeni, elfogadja hát a szükségmegoldást.

November 2-án megalakul a budaipesti Munkástanács, legfontosabb feladata: a rend megőrzése. A szociáldemokrata Kunfi bejelenti, hogy a munkás- osztály hat hétre fölfüggeszti az osztályharcot. A fővárosban lévő tisztek az Országház-téren fölesküsznek a Nemzeti Tanácsra; itt hangzik el Linder ezredes mondata — rossz alkalommal, rossz számítás alapján —: .„Nem kell többé hadsereg, nem akarok többé katonát látni!” A pacifista szándék — amely az antantnak is adresszáltatott — másképpen is kinyilvánítható volt, a hivatásos tiszteket a legkritikusabb pillanatokban riasztotta meg. Nem véletlen, hogy ez a mondat vált később a Horthy-propaganda kedvencévé, „jellemezve” mintegy az egész Károlyi-időszakot, s elhallgatva egyrészt, hogy ekkor már nemigen volt mit bomlasztani, hisz a hadsereg önmagától szétesett, másrészt, hogy ebben az időben épp a birtokos-vagyonos rétegek sürgették legjobban a hazatérő katonák lefegyverezését.

November 3-án a hadseregfőparanosnokság megbízottai Padovában aláírják a fegyverszüneti szerződést. Furcsa okmány ez, hisz a Monarchia, amelynek nevében aláírták, valójában már nem létezik. A nemlétező állam hadvezetése elfogadja, hogy a csapatokat visszavonja az 1914-es határok mögé — ez Magyarország esetében a történelmi határokat jelenti! —, csupán az olaszok lakta területeket adva át még a békekötés előtt. A fegyveres erő létszáma a háború előtti békeállományra csökkentendő, az osztrák-magyar frontokon álló német csapatok 15 napot kaphatnak az elvonulásra, az antantnak pedig joga van megszállni a Monarchia területén a Németország elleni további hadműveletekhez szükséges stratégiai pontokat. Már-már úgy tűnik, hogy Versailles- ban, amikor a feltételeket megállapították, még nem látták tisztán a Monarchia bomlását, s talán a német hadsereg harcképességét is túlértékelték. Később mindenesetre ez a „Diaz-szerződés” lett a Károlyi-kormány ellen emelt vádak másik alapja: mert — úgymond — Padovában a történelmi határt jelölték meg demarkációs vonalként, s ezt jogosan védelmezhettük volna, ha Linder szét nem zülleszti a hadsereget, s ha a kormány meg nem köti a padovai cikkelyeket érvénytelenítő ibelgrádi szerződést.

Az olaszok — „tévedés folytán” — még néhány órán át folytatják a hadműveleteket. Az eredményről így számol be utolsó hadijelentésük: „Háromszáz- ezer fogoly jutott a kezünkre. A leghatalmasabb hadseregek egyikének maradványai menekülnek, teljes felbomlásban és reménytelenül felfelé azokon a völgyeken, amelyeken át büszkeséggel eltelve jöttek lefelé.” Hard cselekmények azért még mindig vannak. A VII. hadtest parancsnoksága — november 3-i keltezéssel — ezt az utasítást adja az egységeknek: „A laibachi Nemzeti Tanács és annak valamennyi helyi végrehajtó szerve, kirendeltsége, ellenségnek tekintendő. Ha ezek részéről a visszamenetelő alakulatok bármilyen akadályra bukkannának, akkor a továbbmenetelés erőszakkal kényszerítendő ki. Ha néme514