Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
gatták a telefonját, az Astoria ellen készül a bosnyák helyőrség élén, s ki tudja, lesz-e ereje a tömegnek, hogy megállítsa az idegen katonákat... És félnek a tömegtől is, amelyik az utcákon nyüzsög, meg a másiktól, amelyik a szét- málló frontokról özönlik hazafelé az éjszakában: lesz-e erő elvenni tőlük a fegyvert, lesz-e hatalom megállítani az anarchiát, a bolsevizmust, amit meg nem boosátanának nekünk azok az urak ott a messzi vezérkari asztaloknál, a bársonyszékekben... Már nem is tudni, mi a jobb: ha megállnak a határoknál azok a zárt rendben menetelő hadoszlopok, vagy ha tovább vonulnak, britek, franciák, amerikaiak, olaszok, a nyugati demokrácia nevében... Mennyivel könnyebb volt minden odaát, a Lajtán túl, milyen gyorsan történtek a dolgok Zágrábban, Krakkóiban, Prágában, de még Becsben is, a császár városában! Ha Wekerle nem makacskodlk, ha a király kinevezi Károlyit, ezóta megvolna a magyar különb éke, a fegyverletétel, jönnének haza a magyar ezredek, rendben, zárt alakzatban; lehetett volna tárgyalni Hodzával, Maniuval, a többi nemzetiségi vezetővel, már készen volna a magyar kantonok terve ... És nem volna Lukachidh, az emberek békésen alhatnának az ágyaikban, nem ropognának a puskák a körutakon ... Félelem és remény, hozzá az elkésettség majdnam-bdzonyossága. És Károlyi Mihály? Talán ezen az éjszakán is eszébe jutott őse, aki azt a bizonyos „grófi koronával ékesített történelmi vizitkártyát” hagyta rá, sarkában a két szóval: szatmári béke. Károlyi Sándor, Rákóczi hadvezére, a békeszerző, aki grófi címet és lázadóktól kobzott földbirtokot kapott a hálás Habsburgtól, III. Kárölytól... És itt van ő, az utód, hogy elégtételt adjon a rang- és birtokfosztott „felségárulónak”, az elárult, száműzetésben meghalt Fejedelemnek. Most neki kell békeszerzőnek lenni egy vesztett, rossz háború után, lelökni a trónról egy másik Habsburgot, aki ugyancsak Károly, e néven negyedik, micsoda kancsal szimbólumok ... És birto'kvesztőnek is lenni, odaadni a régi lázadóktól elvett grófi földet, ez nem is nehéz, hanem a másik: együtttartani, fel nem osztani azt, amit ma még ő is feloszthatatlannak érez ... Ki tudja, mi történik szerte az országiban ezen az éjszakán? Talán már másutt is ropognak a puskák, talán már lángól Nagyenyed, égnek a bánáti falvak, egymást gyilkolják magyarok, szlávok, románok, talán asszonyok és gyerekek halnak meg, mint Zalatnán most hetven éve, 1848 októberében ... És most nemcsak a Habsburgok (birodalma, nemcsak a 67-es kiegyezés Magyarországa omlik össze, de talán István király, Mátyás és igen: Rákóczi, Kossuth ezeréves állama is talán ... Igen, lesz majd „vörös gróf”, és lesz „Károlyi elvtárs” is valamikor. De ma még nem olyan egyszerű. Károlyi Sándor vér szerint való utódának nem könnyű leszámolni még III. Károly unokájával sem. Hisz alig pár napja, hogy utoljára szemben álltak egymással a gödöllői kastélyban: „IV. Károly az íróasztala mögött állt, tábori egyenruhában, g am ásóival. Cigarettázott, és nagy idegfeszültség látszott rajta. Akárhogy is, mély rokonszenvet éreztem iránta... ” És a királyné? „Odajött hozzám és a felindulástól remegő hangon azt kérdezte: ,Ugye, ön tud majd a királynak és az országnak segíteni?’ ^indent el fogok követni, ami tőlem telik’ — feleltem. — ,... Bizony, még a királynénak is nagy áldozatokra kell elszánnia magát, különben a magyar trónt nem lehet megmenteni a király számára.’ A királyné nagy, szép, bátor szemei kifényesedtek, miközben szavaimat hallgatta. Nagy emócióval mondta: ,Ugye, ön mindent meg fog tenni?’ Nem tagadom, ez a jelenet mélyen megindított.” Bizony ez kicsiben, kevésbé színpadiasán: Mária Terézia „fellépése” a pozso512
