Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)

tárgyalni a nemzetiségekkel, megegyezni Jászi „keleti Svájc” koncepciója szellemében; lássa Wilson, lássa az antant, hogy mi nem beszélünk, mi cselekszünk .. . Másnap, 17-én Tisza István áll fel a képviselőházban, s mondja ki a mindenlki-ftudta és mégis súlyos igazságot: „Nem akarok játékot űzni ta szavakkal ... Elismerem, hogy ezt a háborút elvesztettük.” 18-án a román képviselők jelentik be, hogy sem a kormányt, sem a parlamentet nem (tekintik jogosultnak nemzetiségük képviseletére. 19-én pedig a szlovákok követelik az önrendelkezés jogát. Ezen a napon érkezik meg Bécsbe Wilson megkésett válasza a békeajánlatra: miután elismerte a délszlávok jogát a nemzeti szabadságra, és hadviselő kormánynak tekinti a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, „nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”. Ez elég lehetne a kijózanodáshoz még Budapesten is; hiszen a birodalom osztrák részében hatástalan maradt a császári manifesztum: csehek és délszlávok halani sem akarnak a föderatív államegységről.

Mégis: a képviselőházban 22-én elvetik Károlyi függetlenségi javaslatát; nem kell a különlbéke, és föderációs alapon nem tárgyalunk a nemzetiségekkel. Ugyanakkor elrendelik a megvalósíthatatlant: a magyar alakulatok vonassanak vissza az ország határaira ... 23-án a részeg Meskó Zoltán — igen, a későbbi Hitler-bajszos pártalapító — megrendezi a dualizmus utolsó Gotter- halte-botrányát: a Debrecenibe látogató IV. Károlyt a császárihimnusszal fogadták! De az igazi bomba csak eztán robbant: megjön a hír, hogy Fiúmét, a „magyar kikötőt” elfoglalták a horvátok és saját felségterületüknek nyilvánították! A Wekerle-fcormány benyújtja lemondását — s ezzel végetér a dualizmus parlamentjének utolsó előtti ülése: a Ház majd csak novemberben ül össze ismét, hogy kimondja önmaga feloszlatását.

24-én indul a nagy olasz támadás Vittorio-Venetónál az agonizáló hadsereg ellen; a magyar alakulatok kivonása végiképp illuzórikussá válik. IV. Károly pedig kinevezi a Monarchia utolsó közös külügyminiszterét, gróf And- rássy Gyulát. Ö még mindig bízik; nem, nem az antantban, nem is a wilsoniz- musban — hisz megakadályozza hogy vejéből, Károlyi Mihályiból a király, ha elkésetten is, de magyar miniszterelnököt csináljon! —, hanem a brit konzervatívokban: meg fogják menteni a Monarchiát, hisz nem állhat érdekükben egy Ausztriával megnagyobbodott Németország létrehozása! Furcsa játéka a sorsnak: Andrássy lesz csődtömeg-gondnoka annak a birodalomnak, amelynek az ő apja volt egyik megteremtője és első magyar miniszterelnöke; és ő bontja majd fel a végzetesnek bizonyult német szövetséget, amelyet apja — ugyancsak közös külügyminiszterként — 1879-ben megkötött.

Október 25-én a Károlyi-párt, a radikálisok és szociáldemokraták megalakítják a. Nemzeti Tanácsot, egy nappal később kiáltványban ismertetik programjukat; tulajdonképpen eilenkonmányként működnek a kormány nélkül maradt országban. 27-én Andrássy jegyzékben közli, hogy a Monarchia felmondta a német szövetséget, és Wilson új feltételei alapján kéri a fegyverszüneti tárgyalások megkezdését; elismeri Szlovákia függetlenségét, vagyis — ő elsőnek! — lemond a magyar területi integritásról, nyilván a föderatív birodalmi egység kedvéért. A próbálkozás reménytelen: a birodalom osztrák felében már valamennyi nemzet kinyilvánította függetlenségét, csehek és délszlávok egyaránt tiltakoznak az ellen, hogy őket Andrássy, mint közös külügyminiszter, képviselje. A bécsi hadügyminisztérium 28-án engedélyt ad a katonai parancsnokságoknak a nemzeti bizottságokkal való együttműködésre; Prágában még aznap este kész a megegyezés: a cseh sorkatonaság beolvad a szer510