Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Gulyás István: A mindennapok változatlanságát add meg nekünk! (novella)

bózist, agyvérzést, nem a mi kedves szép országunkat támadták meg az ag- resszorok, nem az én operációm közben fogyott el az „Az RH negatív” vér, nem zuhant a fejemre az a kőműves sem, ki nem a látási és útviszonyoknak megfelelően használta biztonsági övét az állványokon, nem engem gázolt el az ámokfutó, nem velem robbant föl a levegőben kísérleti stádiumban egy vadászbombázó, nem én szorultam meg a katapultban és a liftben a New York-i áramszünet idején két emelet között, egymás húsába harapva félelmünkben, nem én estem le a fáról szörnyethalva, mint egy túlérett gyümölcs.

7.50. Fütyürészve, elégedett mosollyal ajkamon kevergetem gumiízű feketekávémat és álmodozom napfényes vasárnap délutánokról, amikor kisétálhatok a parkba kibicelni a sakkozóknak, az ultizóknak, a nagytételben snóbli- zóknak és pókerezőknek.

7.55. örvendezve az új hírnek, miszerint „a napsütéses órák száma mától kezdve emelkedik”, a rádió rock and roll zenéjére táncolva fölhúzom meztelen testemre az alsónadrágom és a legkényelmesebb helyzetbe rendezem el heregolyóimat. Hónaljamból kitörlöm az izzadtság cseppeket, és az újság dícsérte- hirdette spray-vel — melytől piros kiütéseket kapok — befújom magam. Boldogan veszem föl kabátom.

8.00-kor nyugodt léptekkel munkába indulok.

8.01. A szemetes és sötét lépcsőház korhadt, szanálásra ítélt lépcsőin a reggeli napfénybe érkezem, hol második zöld köpésemmel üdvözlöm a házmestert, ki lakbérért nyújtja kurta kezét és szomorúan néz, mint kutyája a kukák között motozó patkányokra. „Majd holnap”, mondom és futásnak eredek visszeres lábaimmal a buszmegálló felé, hogy elérjem a közeledő „tömegközlekedési járművet”, de lekések róla.

9.00. A hivatal blokkoló-órája előtt kiépül bennem a munka undora, mint egy feltételes reflex, a csörgéssel.

9.10. Az irodában elkezdődik a beszélgetés a tegnapi vacsoráról, a magyar fociról, az áremelkedésről, a zsúfoltságról, a Jancsó-filmek szexi nőiről.

9.20. Kitekintés a városra az ablakon keresztül, az elintézendők dossziéjára könyökölve. A város, az utca: pofátlan lökdösődés, tolakodás, sorban állás, mozgás, rohanás, futás, megtorpanás, lihegés, kilépés, belépés, bérházajtók csapkodása, nevetés a kapualjban, csókok a sarkon, bevásárlás, hiány, többlet, a van és a nincs harca, „kérem blokkolni!”, az anyjukba kapaszkodók, a kemény combok után fordulók, az olajos kezűek, a fekete kendőbe burkoltak, részeg a pádon, papírt cipelő szél.

10.00. Mosolyommal meghódítom M.-t, ki mosolyom viszonozva a mély dekoltázson rátekintési enged illatfelhőbe burkolt melleire. Asztalomra könyökölve mesélni kezd a zöldség- és a feketepiaci árakról.

10.20. M. kávéért indul. Formás fenekét tekintetemmel megsimogatom, ő hálásan e jóérzést keltő cselekedetemért helyemre hozza a feketét, hogy tovább beszélgessünk, egyeztetve a hétvége egyes esti programjait.

10.50. Leveszem könyököm a dossziéról, és egy irathalmaz tetejére helyezem. Légzés közelben meglátom önmagam M. fénylő, rikítóan piros szájrúzsán és ezüst-pöttyös, sötétbarna körömlakkján.

11.00. Kifogyva a témákból, éhesen az ebédre koncentrálva az utca szemközti oldalára nézünk (mi és az iroda), hol a sortatarozást végző munkások verik a „blattot”. „Lógnak”, jegyzi meg Z. unottan, s Népsportjára tekint. „Ezért nem épül az ország, mert ilyen szarok vannak mindenütt”, toldja meg K. És 11.30-ig, az ebédszünetig, gazdaság-politikai vitát folytatunk.

497