Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - László Gyula: Korona-tanulmányok

komolyan vette Bizánc is. A császári műhelyekből kikerült tárgyak az ellenőrök láncolatán mentek keresztül, hogy a mű és anyaga megfelel-e az előírásoknak. Jussanak eszünkbe azok a nagy ezüsttálak, amelyekből az Ermitázs tucatjával őriz, s hazai földön, a tépei, kagánd-kincsben is elkerült egy vastag tál negyede. Ezeken a tálakon négy-öt hitelesítő bélyegző van, ami annyit jelent, hogy mielőtt a műhelyt elhagyta, ennyi ellenőrzésen ment keresztül! Természetesen még nagyobb ellenőrzést kell elképzelnünk azokkal az ötvösművekkel kapcsolatban, amelyek valamiképpen a császár személyét érintették. Akár mint az ő ajándéka készültek, vagy éppenséggel őt ábrázolták: a mennyei Jeruzsálem földi másának, Konstantinápolynak — és a világnak — császárát és környezetét.

Amikor most a szent korona alsó pántjának, az úgynevezett corona graecának egy parányi, még milliméterrel is alig mérhető jelenségét, a homlok tincseket vizsgáljuk, állandóan a bizánci isten-császárságnak mindent átható szent kánonjaira kell gondolnunk. Itt a művész leleményének úgyszólván semmi szerepe nem volt, ő hűségesen megvalósította azt, amit előírtak neki. Ha így nézzük görög koronapántunkat, akkor belezsúfolódik az egész bizánci hitvilág és értékrend. Az ábrázolásoknak nincsen egyetlen zuga sem, amelyet a véletlen, a művészi képzelőerő töltött volna meg tartalommal. A tartalom adva volt, s azon túllépni szintehogy halálos bűn volt, mert az öröktől fogva fennálló „mennyei rendet” s annak földi mását bontotta volna meg. Ezzel a vizsgálódó tekintettel keli néznünk koronánkat, amely nekünk nemzeti kincsünk, de egyúttal szinte észrevétlenül közénk hozza Bizáncot. Korona jelképeink nyelvén a bizánci császár trónolt a magyar királyok felett, tehát a jelképek nyelvén hazánk Bizánc része lett. A corona graecának ez a voltaképpeni tartalma, s ez derül ki az alább bemutatandó parányi részletek elemzéséből is. E tanulmányom voltaképpen kísérlet. Dolgozatom befejezetlen, még sokat kell csiszolnom rajta, még több megoldatlan kérdést kell kutatnom.

Most pedig nézzük, ki is volt az — természetesen bizánci szemszögből — aki a koronát kapta — avagy nem koronát, hanem valami kegytárgyat —, amelyen a Világuralkodó és az arkangyalok, szentek között, a császár és társuralkodója társaságában ott látjuk őt miagát sebatoszt, a magnust, a hűt (pisztosz) — I. Géza magyar királyt.

XI. századi köztörténetünk eléggé ismert ahhoz, hogy Géza királyunkkal kapcsolatban elegendő személyiségének és tetteinek rövid emlékeztetője. Géza és Salamon viszályában Salamon német hűbérbe ajánlotta az országot, s ezzel szemben Géza nem kereshetett máshol támaszt, mint a bizánci birodalomban. Bizánc is vele tárgyai, nem Salamonnal, és Géza az, aki e korban szokatlan nagyvonalúsággal szabadon engedi a bizánci foglyokat. Bizánccal a legszorosabban házassága fűzte a szövetséget, felesége, Synadene a császári család szűk rokonságához tartozott. Bizánc támogatásával — és lehetséges, hogy éppen a corona graecaval — koronázták meg Gézát magyar királlyá talán 1075 végén. A Salamonnal vívott döntő ütközetben csoda történt: László (a későbbi szent László), látta, hogy az égből egy angyal száll le és arany koronát tart kezében; s Géza fejére teszi. Nemrégen a magyar Korona ét koronázási jelvények kutatása kapcsán rendezett tanácskozáson hangzott el Váczy Péter előadása, amelyben elmélyült szövegkritikával bizonyította, hogy Thietmámak azok a sokat idézett szavai, hogy István a császár biztatásából „Coronam et bene- dictlionem accepit” kifejezésében nem a császár küldte, hanem az angyal hozta korona tanítása lappang. Két magyar királyunk kapta volna legendás hit szerint a koronát követlenül az égből: Szt. István és Géza. Gézáról járta a hír, hogyha nem fogadta volna el a királyságot a felkent király — Salamon életében — bizonnyal őt avatják szentté, s nem László királyt. Moravcsik Gyula a corona graeca-ra való közvetlen utalást lát a mogyoródi csodában. Bizáncnak is érdeke volt a magyar szövetség, biztosítékot jelentett ez a szerb, bulgár, besenyő, úz támadások ellen, és egyúttal védte a birodalom hátát a szeldzsuk török háborúk idején. Íme: „régebben is sejtették már, mi is úgy hisszük, hogy e szép legenda, amelynek angyalában a koronát hozó Gábor arkangyalra ismerünk, a bizánci korona érkezésének emlékét őrzi”.

468