Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Kompország katonái. Simonffy András kollázsregényéről beszélget Béládi Miklós, Cseres Tibor, Erényi Tibor, Juhász Gyula és a szerző

magyar diplomácia 1867 óta silány állapotban van, és nem voltak soha igazi sikerei. Az igazi sikert én Benesben látom, aki nekem eszményképem, mégpedig negatív eszményképem, olymódon, hogy ő, aki idült polgár volt, mint polgár, konzervatív volt, és mégis: a maga diplomáciai apparátusával, még állam nélkül is meg tudta teremteni a csehszlovák államot, majd miután Hitler őt kizavarta Csehországból, betegen Nyugatra távozott és diplomáciai apparátusát meg tudta teremteni, mert voltak diplomáciai koncepciói... Ezzel szemben mit csináltunk mi? A mi diplomatáink, a mi diplomata előkészítőink — ezt nagyon jól tudja Juhász Gyula, aki az angol diplomáciai iratokba alaposan beletekintett — középszintén kitűnőek lehettek, de felső szinten egy cserkész jellegű becsületérzéssel végezték munkájukat. Olyan módon, amilyen módon nem lehet diplomáciát vezetni, működtetni. Tehát csak azt akarom mondani, hogy bármilyen fordulat állt volna elő, sikeresen fordulhat 41-ben, 44-ben, kétszer is diplomáciai kudarcaink miatt ez mindenképpen semmissé vált volna, illetve a bekövetkezett eseményeknek nem állt volna útjába.

SIMONFFY ANDRÁS: Ehhez hadd tegyek hozzá annyit, hogy számomra az egyik legdöbbenetesebb dokumentum, idézem is a könyvben, Balog páter pár mondata arról, hogy amikor a végleges és érvényes fegyverszünet aláírására Vörös Jánossal végre kimehettek, akkor megszeppent, ő maga mondja: ázott verebeknek éreztük magunkat... És még egy ilyen pillanatban sem tudnak hivatkozni a német megszállás okozta német követelésekre, a Bajcsy—Kiss János- féle Magyar Frontra st'b. Amire mégis hivatkozhattunk volna — arról is hallgattak.

ERÉNYI TIBOR: Talán visszatérve ahhoz, amit az előbb hallottunk. Lépten- nyomon felvetődik a könyv olvasása közben a sok-sok „miért”. Ebből a szempontból nézve a dolgokat, bizony lehangoló ez a történet, hiszen végigvonul rajta tévedések és árulások sorozata. Hiányzott sokszor a reális helyzetfelmérés, az eltökéltség, nem volt olyan testület, olyan szerv, olyan konspiráció, ahol ilyen vagy olyan besúgók ne lettek volna, a legjobbak bitófára kerültek és így megy ez száz oldalakon át. Most ha fölveti az ember a miért kérdését, és azt a problémát, amit Cseres Tibor említett, hogy miért nem volt nekünk néhány olyan tisztánlátó és cselekvőképes politikusunk, mint amilyennel egyes szomszédos országok rendelkeztek? Miért volt a magyar társadalom, a magyar politikai vezetőréteg képtelen mindenfajta mozgásra, miért volt ez a megmerevedett társadalmi struktúra, honnan ez az akcióképtelenség, ez a nagy lemaradás szinte mindenkivel szemben? Megint csak azt látjuk, hogy az a magyar társadalom, amely a 40-es évekre kifejlődött, az a politikai rendszer egyszerűen nem tett lehetővé olyanfajta mozgást, mint amilyent nem egy helyen tapasztalhattunk. Az is persze figyelemre méltó szempont, hogy ki milyen messze volt a németektől, milyen erős volt a német nyomás. De vajon másutt miért nem épülhettek olyan mélyen be a németek a fegyveres erők soraiba, mint nálunk, ahol — mint ez ismeretes — a minisztertanácson, a koronatanácson nem hangzott el és nem hangozhatott el egy olyan szó sem, amely azonnal ne jutott volna a budapesti német rezidensnek, vagy másoknak a fülébe, ahol mindenfajta konspiráció szinte eleve lehetetlenné vált. Ennek nemesük szubjektív, nemcsak véletlenszerű okai vannak, hanem, akárhogyan is nézzük, az adott magyar társadalmi struktúra a bűnös ebben az akcióképtelenségben. Ennek a társadalmi struktúrának volt a vetülete az a politikai élet, amely Magyarországon kifejlődött és ebből a társadalmi struktúrából nőtt ki a magyar politika ivezetőréteg anakronisztikus és — egyesek jószándéka ellenére is — cselekvésképtelen politikája. Nem lényegtelen szempont az sem, hogy milyenek voltak az alternatívák Magyarországra nézve, az eljövendő békeszerződés kilátásai? (Nem utolsó sorban az ellenforradalmi rendszer hibájából — kedvezőtlenek.)

37