Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
rézágyújáról, s a muszkáról, aki megint százezer emberrel áll a harc mezején.. Aztán vonulnak, most már gyalogosan Sa'bác, Krasznik felé, ahogy háromszögkalapos, medvebőrlkucsmás, cilindercsákós elődeik is mentek, botladozva, a döngő ágyúszó irányába... És már lendülnek előre a rajvonalak, mezőkön, aratatlan rozstáblákon gázolnak a csukaszürke bakák, csörög a szerelvény, gránátok búgnak el fölöttük, shrapnell sistereg, lobban a magasban a tűzbélű fehér pamacs, zuhog belőle az ólomeső. Csorog a verejték a zubbonygallér alá, száll az üvöltő parancs, mint egykor Königgrátznél: Fällt das Bajonett! Recsegve szódnak a kürtök, zihálva rohannak a katonák, szemközt vörös fényvonal villan, emberek buknak a földre szétcsapott karral, csak most ér ide a gyalogsági tűz rőzseropogása, a többi rohan tovább, vakon a szembe csörgő verejtéktől, hörgő lélegzettel, öntudatvesztve... És indul a huszárattak is Gorodoknál, kékben és vörösben, „hevesen, gyorsan és zárkózottan”, ahogy szépapáik Wagramnál a napóleoni gárda ellen. Felharsan a kürtjei, az ügető oszlop szétbontakozik, elárad a síkon, galoppra vált; rivallgó ordítással zúdul előre a hosszú vonal, remeg a föld a paták dobajától, a kardok előrenyújtva. Szemközt az orenburgi gárdaezred ágyúi, a lovak megnyúlnak a vágtában: elérni a lövegeket, mielőtt újra tölthetnék... Ágaskodva forgolódnak a lovak, a huszár vállból kaszabol, tányérsapkás tüzérek ugrálnák a szerkocsik mögé, az attak átzúdul rajtuk ... Térdre roskadó lovak, zuhanó emberi testek, roppan a sortűz, kattogva kaszálnak a géppuskák, állat és ember kapálózó halmokban az árkok előtt, a maradék kanyarodva menekül, szétszóródva a kék-piros testekkel, nyerítő fájdalommal terített mezőn. .. És nem marad más, csak a búcsúztató nóta: Galícia közepébe van egy fejfa, j Nincsen arra, nincsen arra semmi írva. / Írjátok rá piros vérrel azt az egyet: / Itt nyugszik a hetes honvéd huszárezred. Mozgásban még a front, előre-hátra, és már délen is új nótát énekelnék a bakák: Szerbiának hegyes-völgyes, gidres-gödrös határába, / Jön a golyó, mint a zápor, le a svaromléniába. / Ó, jóságos Isten, mentsd meg az életemet, / Hogy még egyszer láthassam a piros-barna szeretőmet. Vonulnak a seregek a sáros, poros utakon, sír a hadtápkocsilk tengelye, döcögnek a ponyvás sebesült- szállítók, a bakon öreg népfelkelők a régi kék zubbonyban, lábukhoz támasz- va az ócska, hosszú Werndl-puska. A padkán gyalogosok, szakadozott libasorban, feltört lábukat húzva; két karral támaszkodnak a nyakukba akasztott fegyverre; van, aki mezítláb caplat, bakancsát vállára vetve. Egy-egy ember kiválik néha a menetből, lekucorodik a mezőn, aztán fut az övéi után, szíjait csatolgatva. Huszárok vonulnak gyalogosan, a lovak kantárszáron, piroslik hátukon a nyers hús, kipállott a bőrük a nyeregpokróc alatt a pihenő nélküli lovasmarsokban... Mennek a katonák, ahogy őseik is mentek a porosz, francia, olasz háborúk útjain, dobognak a paták, csörög a fegyver, a fákon megnyúlt emberi testék lógnak, félrenyaklott fejjel; csak fönn, a magasban kattogó felderítő repülőgép mutatja az időik változását... Aztán megmerevednek az arcvonalak, földbe bújnak a bakák, meg a huszárok is, akikkel hamarosan felfalatjá'k a megmaradt lovaikat, napi tizenkét dekás adagokban. Kuporognak a büdös dekungokban, levelet körmölnek az otthonvalóknak a viharlámpa fényénél, hogy jó egészségben vannak, amit szívből kívánnak az otthonvalóknak is, vagy együtt zümmögik az olyannyira fájdalmassá vált nótát: Szállj le, huszár, vedd le rólam nehéz nyergedet, j Gyönge hátam nem bírja a terhedet.. . Az első árkokban állnak az őrszemek a 450