Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
lövőrésbe támasztott puska mellett, s ott a figyelő a géppuskaállásban is, fázva, bokázik, gallér felhajtva, keze a köpeny ujjábán, mellette a védőpáncélos Sehwarzlose, belefűzve a széles bőrheveder a kétszázötven töltéssel, tüzelésre készen. Túl a megszaggatott drótakadályokon semmi mozgás, csák néha röppennek fel a nagy fekete madarak, lomha szárnymozgással emelkednek a szürke ég felé. Csönd van, jól hallatszik a ‘latyakkal teli közlekedőárokban a váltás cuppogó lépte... Néha meg-meglódul a front, északon vagy délen, vonulnak újra a szürke emberkígyók, fulladozva hörögnek a nehéz mozsarak vontató motorjai. Ez már nem egészen ugyanaz a hadsereg; mind kevesebben vannak az első menetszázadokból. Az egykori „standbeliek” ott fekszenek az apró sárdombok alatt, egyik-másik fakereszten még himbálja a szél a fakó katonasapkát; az ő testük rothad a fojtó bűzt árasztó tömegsírokban, s övék a vértől keményedet! ruhafoszlány a gránát vágta gödör szélén. Velük robogtak az első orosz fogolyszerelvények kelet felé, ők látták meg először a tyepluska, a rabszállító vagon ajtajából Számárán túl az első tevecsordát; ők sorakoznak föl reggelenként Qmszkban, Krasznojarszkban a povjerkáihoz, hogy újra és újra meghallgassák: Vengrija ide három-, vagy négyezer verszt... ök építik északon a Murman-vasutat, skorbuttól vérző ínnyel, kozák őrizet alatt, finn munkavezetők irányításával, kosárban hordják a szenet a fergánai bányák mélyéről, tevetüdő-levest kanalaznak a taskenti lágerben, orosz pópák énekével búcsúztatják a tífuszban meghaltakat a Szir-Darja vízénél, kaftánt és bugyogót vásárolnak a szamarkandi bazárban, hátha árvergődhetnek a Kizil-Kumon Perzsia felé... Később majd feltűzik a vörös csillagot — hisz fehér hadseregek állják el a haza felé vezető utakat! —, japánokkal, burját-mongolokkal verekednek a Bajkál vidékén, zöld egyenruhás, sárga lábszárvédős cseh légionáriusokkal — egykori társaikkal a fekete-sárga lobogó alatt — Cseljabinszknál, délen pedig Dzsunaid kán baszmaes-hordáival, a buharad emir dzsigit jeivel; a hajdani kék-veres huszárok ismét szembekerülnek a kéknadrágos, pirossávos orenburgi kozákokkal, és csúcsos Bugyonnij-sapkában, teveháton járőröz- nek a turkesztáni vasútvonal mentén... De ott vánszorognak, mint hadifoglyok, 1915 decemberében a szétvert szerb hadsereg halálmenetében, át az albán hegyeken, s az ő hulláikat dobálják tucatjával az Adriába az Olaszország felé tartó fogolyszállító hajókról... De vannak szerencsések is, persze, akik elkerülték a fogságot, flekktifuszt, s akiket nem hajítottak kezük-lábuknál fogva a halottas kordéra a kötözőhelyek vértől-ürüléktől mocskos szalmájáról: ők, a csonkolt kezűek, lábatlanok, vakok, légnyomás-sújtottak — mindörökre megszabadultak a háborútól. De mennek helyettük újak: mind öregebbek és mind fiatalabbak: Megy a nap lefelé, az ég alja felé, / Mennek már a gyerekek, / A tizennyolc évesek / Nagy Olaszországba. .. Mert van már olasz front, és tiroli front, születnék a régi nóták új változatai: Kimegyek a doberdói nagy hegyre, / Feltekintek a csillagos nagy égre, J Csillagos ég, merre van a magyar hazám, / Merre sirat engem az édesanyám ... A sorezredek katonái azokon a tájakon hadakoznak, amelyeken ka- putrockos, fehér frakkos elődeik az elmúlt századokban. De ez a háború már egészen más, alig van köze akár az 1914-es első hónapokhoz is. .. Ott szoronganak a bakák a sziklába vájt fedezékekben, övükben kézigránátok, az agyuk bódult az imént kiosztott rumtól, borzongva fülelik a csöndet, míg el nem hangzik a paranos: Gáz indul, járőrök kifelé! Hallgatják, amint fültüyüllve tör elő a gáz a tartályokból, és látják, lamint a Zöldszínű felhő lassan 451
