Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
Nem telik egy esztendő, a tirannizmus új parancsot ád: s máris ott állnak a bakák Drezda alatt, ismét szemben a napóleoni sasokkal. Erről az ütközetről beszél egy tiszt a 37. ezredből, amelynek gránátosai éppen csak hazavonszolták magukat az orosz hadjáratból: „Augusztus 23-ika esős lett, és homály borította el a csatahelyet; kedvetlenül nyúlt fegyveréhez a katona, egy bús előérzettől bágyasztva... Erős záporral kezdett hullani a hűs széltől meghide- gült eső, mely az apró tűzi fegyvert a lövöldözésre alkalmatlanná tette, tehát egyedül a szünetlen ágyúzással esett meg az ütközet a sereg derekán. Térdig sárban állva, egész nap étel és ital nélkül, általázva és hűlve hagyta magát agyonlövetni, a fegyverét csak hóna alatt tartani kényteleníttetett elszánt katona. ..” Aztán hazavergődnek a Párizst járt csonka-bonka veteránok, tarisznyájukban a koldulásnál egyébre nemigen jogosító Abschied-Briefíel, az obsitos levéllel. Felváltják őket az új nemzedékek, az Osztrák Birodalom „szerencsés” békekatonái. Vonulnak a gyalog- és lovasezredek Galícia, Krajna, Csehország, Itáli országútjiain, régi helyőrségből új helyőrségbe; soraikban a hat évre felcsapott keserves önkéntesek, a borral, verbunkos muzsikával toborzottak — Nem ugrálok, nem táncolok / Most jó kedvemből. / Csak ugrálok, csak táncolok / KéntelenségbőV —; ott vannak még mindig az „örökös szolgálatra” odalökött kényszersorozottak, s hátul, a szekereknél a csakazértis mundérba kény- szerített legszerencsétlenebbek, fogatlanok, maguk csonkította kézzel: akik így remélték a szabadulást, hisz metszőfogak nélkül nem lehet elharapni a kettesével papirosba szerelt töltényt, sem elsütni a puskát mutatóujj nélkül... Fújják a milánói helyőrségben a 32-es bakák az epekedő nótát a majlandi harminckét toronyról meg az abonyi kettőről, s keserves balladába örökítik a ferhelozásra, vesszőfutásra ítélt katona szenvedését: Háromszázan kirukkolnak, / Két sor glédát formíroznak; / Nyírfavesszőt osztogatnak, j Német nótát fújdogálnak. / Az auditor fel-felkiált: / Vágjad, vágjad az ebadtát! / Ha nem tudja, hadd tanulja, / Mi a katonaregula! Énekelnek a szabadságról, amely el van zárva Ferenc császár ládájába; de: Elveszett a láda kulcsa, / Nem szabadulunk meg soha! De énekelnek a lehetőségről is, amit épp az új gamizonba való menetelés kínál, hisz az út gyakran az olyannyira vágyott hazai föld közelében vezet: Meguntam én gróf Radetzkyt szógálni, / Azt a fény ős hosszú kardot hurcolni. / Nem maradok őfölsége huszárja, / Inkább leszek zöld erdőnek betyárja. .. 1848 tavasza — „Európa tavasza” — véget vet a hosszú békességnek. Pesten már az első tíz honvéd zászlóalj szervezése folyik, amikor az 52. magyar gyalogezred Santa Luciánál látványos szuronyrohamra indul az ifjú Ferenc József főherceg szerme előtt a szabadságukért felkelt olaszok ellen. Egy évvel később pedig, miközben az olasz Ceccopieri-ezred katonái a budai bástyákról lövik Görgey honvédéit, Itáliában magyar bakák ostromolják az ellenálló városokat; s ők őrzik később a levert Lombardiában és Velencében a „temetők csöndjét”, amikor Aradon akasztják egykori tisztjeiket... És jön most már sűrű rajokban a Bach-korszak katona-sarjadéka, a „csak” nyolc évre sorozottak; hiszen a birodalmi összeírási rendszer 1849 után a „magyar tartományra” is kiterjesztetett, öreg bakák búcsúzkodnak a velencei várnégyszög kazamatáiban: Isten hozzád, Venécia városa. / Már én többet nem leszek katona! / Elbúcsúzok híres, erős váradtól, j A tengernek rettenetes habjától. .. És fújják keservesen a regruták is a maguk nótáját: Göndör hajam lehányják a fődre, / Fény ős csákót nyomnak a fejőmbe; / Az van írva csákóm 447
