Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)

ódalára: / Nyóc esztendő van még ide hátra... Őket is megtalálja a maguk háborúja 1859^ben: vonulnak, mint elődeik 150 éven át szakadatlanul az olasz hadiutakon, „fényös csákójukon” a kiterjesztett szárnyú kétfejű sasmadár, kurta fehér waffenrockjuk fölött térdig érő szürke köpönyeg, vállukon a régi gyutacsos puska. Kakastollas olasz bersaglierikkel, III. Napóleon bugyo- gós zuávjaival verekednek; Solferinónál már nem peregnek a dobok, kürtök recsegésére indul a szurony roham, és Ferenc József nézi a tűzbe indulókat, mint elődeiket 1848-ban, Santa Luciánál. Hallgassuk csak a szatmári 5. gyalogezred lelkes krónikását: „A II. zászlóalj a nagy küzdelemben oly sok embert vesztett, hogy sorai inogni kezdtek. Ebben a válságos helyzetben ugrott a küzdők élére Szabó Béla őrmester, felmutatott a közeli cavnianói magaslatra... »Előre, fiúk, őfelsége is az ellenség füzében áll, reánk tekint, vigyázzunk a becsületünkre!« E felkiáltásra a katonák tömegesen csatlakoztak az előrerohanó őrmesterhez. Első volt ezek között Szathmáry József közvitéz, aki ezt felelte: »Esküszöm, hogy egy lépést se hátrálok, amíg élek!«... Közben egy puskagolyó Szabó őrmestert leterítette, de... mindenkit eltávolított magától ezzel a bíztatással: »Csak előre, ott van a győzelem...« Rohanás közben Szathmáryt is halálos golyó érte, de a fellelkesült legénység tovább törtetett előre és elfoglalta a magaslatot.” A csata — mint tudjuk — elveszett, hálistennek! itthon egy ország szurkolt a vereségért: ez hozta meg az abszolutizmus első nagy megrendülését.

Solferinónál Benedek altábornagy hadteste fedezi a visszavonulást; s amikor megkapja a parancsot, hogy hagyja el állásait, „a hős magyar tábornok” így válaszol: „Fegyverem becsülete tiltja, hogy visszavonuljak!” És ahogy a lelkes krónikás mondja: „Szavának helyt is állt. Hadteste hatalmas viharban még négy óra hosszat kitartott” — s egy évvel később ő lett a „magyar tartomány” császári kormányzója. Az egyik alakulat pedig, amelyik elvérzett a fölösleges helytállásban — a debreceni 39-esek — Isaszeg, Nagysalló, az 1849-iki budai ostrom egykori hőseinek ezrede, a vértanú Leiningen ezrede... Hat évvel utóbb, az 1866-os custozzai csata „kincstári” krónikása megint csak róluk, a hajdani Dom Miguelekről jegyez föl olajnyomatra kívánkozó epizódokat. Az egyik századkürtös, amikor „már az ő köpenyét is több lövedék fúrta át, noha az ellenség tüze főleg ellene irányult... állandóan fújta a rohamjelet. Amikor az egyik golyó jobb karját szétronosolta, kürtjét bal kezébe fogta és úgy fújta tovább. Később a nagy vérveszteség következtében összeroskadt. De még ekkor is, félig ülve, félig fekve... tovább harsogott a kürtje mindaddig, míg teljesen eszméletét nem vesztette.”

Benedek, a „hős magyar tábornok” ekkor már északon van: főparancsnokként készül megmérkőzni Bismarck seregeivel. Ahogy a panaszos — és igaz krónikának is beillő — katonadal mondja: Masérozunk észak felé, / Elmegyünk a porosz elé... / Lógerkaró a sátorom, / Fegyver árnyékában nyugszom. / Ló- gerkaró le van verve, I Köpönyegem ráterítve; / Köpönyegem a sátorom, ! Sirathatsz már, kis angyalom! / Csütörtökön virradóra / Nap is gyászba borult arra, / Gyászba borult éjszakára, I Július harmadikára. / A nagy ágyúk zágadoz- nak, I Apró fegyverek ropognak; / Fejem fölött kard megfordul, / Piros vérem földre csordul... 1866. július harmadika: Königgrätz napja. Benedek — mint elődei Nagy Frigyes és Napóleon ellen — avult taktikai elv, ezúttal a Stoss- taktik, a szuronyharcászat alkalmazásával próbálta kicsikarni a győzelmet. De a szétszórt harcvonalban felállt poroszok, akik már 1841 óta használták az új, hátultöltő fegyvert, gyors tömegtüzükkel valósággal megsemmisítették az ócska

448