Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
roppanó sortűz idejére: Fényes fegyverek ragyognak, / Veres zászlók szakadoznak. j Apró fegyverek ropognak, / A nagy ágyúk könnyen szólnak, / Látom, a népek hogy hullnak... S amikor Nagy Frigyes oldalból támadó ferde harcrendje végiggördül a „lovagias” homloktámadást váró, léniába sorakozott császári seregeken, ismét kell az ember a megfogyatkozott hadsorokba: otthon ütik a rézdobot, állják a verbunkot, és kerülik a kertek alját, szedik a lovas katonát... Szól a nóta az önkéntesekről — Árvából lesz jó katona, / Kinek nincsen pártfogója! — meg a „fölöslegesekről” is, akiket holtig való szolgálatra lök oda a katonafogdosóknak Gyarmat, Szeged, Nyitra városa, meg a többi: Már minálunk verbuválnak kötéllel, j Megfogják a szegény legényt erővel. / Hátrakötik a két kezét kötéllel, / Ügy kísérik be Kassára fegyverrel... Mennek az újoncok északnak, nyugatnak, délnyugatnak: Viszik, viszik szegényeket, / Szegény magyar legényeket. / Ügy elviszik arr’ a helyre, / Hol az út is vérrel festve.... És masíroznak a következő nemzedékek is: ők már copf nélkül, rézveretes „római” sisakban, magas nemezcsákóban, fehér frakk-kabát a fekete-sárga zsinóros kék nadrág fölött: hátukon „bornyú”, a köpeny koszorúban, szuro- nyos puska a vállon. Szemben velük a francia trikolor, a Marseillaise hangjaira rohamozó „kék” nemzetőrök — s ők: ők a dalban a féroces soldats, a zsarnokság vad katonái, akik jönnek, hogy elvágják anyák és gyermekek torkát. .. Állnak, Bonaparte tábornok rongyos, elvadult itáliai hadseregével szemben, újra és újra fülükbe harsan Európa csataterein a Gárda Vive VEmpereur! kiáltása; állnak a hagyományos „zárt vonalban” — és halomra hullnak a rajvonalakban előnyomuló francia gyalogság füzében. Szegény zsoldosai a tiran- nizmusnak, magyar huszárok, szlovák és sváb bakák, horvát, szerb, román gra- nicsárok: védik a futó generálisak hátát Ulmnál, Austerlitznél, Wagramnál, ahogy a Mantua környéki 1797-es harcokat jellemezve írta a 37. gyalogezred korabeli krónikása: „...mint jobbára minden hadévekben, úgy mostan is a sereg hátrálásánál szüntelen a hátvédnél szolgáltak, és a mindennapi veréke- désekben, minden órányi nyugtalanságokban a sokat tűrni és szenvedni tudó igaz katonai lelket megbizonyították.” Keserves hetykeséggel szól a bakanóta: Az van nekem az országtól kiadva, / Fél font húsom, fél kenyerem egy napra. / Puskát viszek a vállamon, nem kaszát, / Azzal lövöldözöm én a franciát... — és fogadkoznak a sváb legények, hogy ők, a magyarok, falként állnak a büszke francia elébe: Es kamen die stolzen Franzosen daher, / Und wir Ungarn, wir fürchten uns ja nicht, / Wir stehen fest, wie eine Mauer, fidirollariro... Legigazabb mégis a dal, amelyben az erdélyi román anya panaszkodik a parázsszemű császárnak: három fiát vette el tőle, egyik nyugaton veszett, a másik Itáliában, a harmadik francia fogságban, talán mindörökre: len am primit scrisoarea / Cä l-o prins ín Francia, / Stiu cä nu l-oi mai videa / Sohan, cít o fi lumea... 1812-ben pedig a tirannizmus a Moszkva ellen vonuló napóleoni Grande Armée oldalvédjének parancsolja a magyar sorezredeket a Pripjaty mocsár- vidékére. A bakák szenvedéséről szóló leírás már-már egy 130 évvel későbbi katasztrófa képeit vetíti elénk: „A hideg ellen a rongyos köpeny nem védett. A legénység tehát az ökrök nyers bőréből bocskort készített magának, és harácsolt báránybőrrel takarta be fejét és altestét. A fagy ellen úgy próbáltak védekezni, hogy bekenték testüket faggyúval; az így bekent arc fölismerhetet- lenségig eltorzult. Amikor a hófúvás betemette az utakat, a hatóságokat arra kellett kényszeríteni, hogy az utakat hosszú dorongokkal jelöljék meg.” 446
