Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
török-Belgrád sziklája alatt elveszett fiaikért: Belehrad, Belehrad, / Tá turecká skala! Nejedna mamicka /Synka oplakala... És mondja a sváb regrutadal az elválásra virradó anyák keservét: Der hölle Tag bricht an, / Die Sonne scheinet schon, / Da weinet manche Mutter / Um ihren lieben Sohn... Az erdélyi román dal pedig egyenesen a „fölséges császárt” faggatja, nem riasztja-e a könny, az anyák átka, a szeretők szomorúsága: Inältate impärate, / Nu ti-e fried cd te-or bate j Lacrimile de pe sate, / Bldstdmul de la mdicute / Si dórul de la dragufe? A keserű magyar kifakadás — Verd meg, Isten, a nagyságos urakat, / Miért sorozzák be a magyar fiúkat? — sváb nóta felel szomorú belenyugvással: menni kell, mert a császár katonát akar: Der Kaiser braucht Soldaten, / Soldaten müssen sein. A magyar legény kedvesének üzen az égen szálló madárral: Ha kérdi, hol vagyok, / Mondd, hogy messze vagyok, / A lembergi nagy kórház / Sebesültje vagyok; és vadludak mondják a szlovák lánynak, hogy a szegedi kaszárnyában látták sebesült szeretőjét: Vidime, vidime, Len ze je d’aleko, / Tej segedskej kasárni J Lezi dorubani... Száll a román könyörgés a császárhoz, adjon békét végre, hisz egy szálig elvesznek a katonái: Frunzd verde trei gránáté, / Impärate, impärate, / Fd pace, nu te mai bate, j Cd-ti mor cdtanele toate! És szólnak a nóták az örökre elveszettekről: a junger Soldatról, aki — mi mást tehetne? — megadja magát a halálnak: Mein Lebenszeit ist aus, / Mit was hab i’s verschuld’t? A Duna mellett sírba tett mladi vojakról: Lezi pri Dunaji / V ciemej zemi zakopany... A román bátyóról, akit a porzsolt ország, fara pustie, Galícia soha többé nem enged haza... Szólnak valamennyiükről, akik együtt haltak a számontartott és elfeledett csatatereken: Háborúnak nagy mezeje / Piros vérrel meg van festve. / Ott a legényeknek szépe / Nyugszik háború-mezőbe. / Nyugodjatok, szép virágok, / Éltetek nem sajnáltátok, / Véretek ontottátok, Testetek földbe zártátok... Az 1700-as évek elején még veresnadrágos, kékdolmányos legények forgatják a végvári apáktól örökölt csákányt Torino falain, Paviánál és Szavojá- ban, Montmélian előtt; sárga hajdúcsizmák tapossák Hannibál nyomát az alpesi hágókon, a görbe kardos, csimbókos hajú huszárok pedig a Rajnát, Isére-t úsztatják, és XIV. Lajos kürasszirjaival verekednek a lombard síkságon. A tábori tüzeknél pedig fehér abaköpönyegükbe burkolózva éneklik az „örök időkre” sorozottak dalát a későbbi parasztballadák intő summázatával: Minden szegény legény vigyázzon magára, / Hogy a katonaság ne süljön nyakába, / Mert az katonaság hóttig való rabság.. . A fiák és unokák már nem „irreguláris segédcsapatok” katonái: Köpönyeget cseréltem a subámért, / Kék nadrágot patyolat bő gatyámért, / Az bakancsot szép kordovány ciszmámért, / Ebben vitézkedem én a császárért. Három generáció vonul, most már „rendes”, reguláris ezredekbe osztva a 18. század végeérhetetlen örökösödési háborúiban: Sok országnak útját / Át kell maséroz- ni, j Az én gyönge rózsám / Más karjára hagyni... A fejükön fekete nemezcsákó, háromszögletű osztrák kalap, gránátos medvebőr süveg, a hajuk hátul pántlikával copfba kötve, halánték fölött csigákba bodorítva, fehérre lisztporozva. Nincs már fokos, buzogány, török szablya: Patrontás nyomja oldalam, j Hosszú puska gyenge vállam... / Kard veri az oldalamat, / Szívem szorítja a bánat; / Csákó nyomja a fejemet, / Jaj, de keserves egy élet!... Mennek a fehér kaputrokkos, színes hajtókás bakancsosok Elzászban, Sziléziában, Salzburgnál, Piacenzánál, Prága alatt, percenként 60 lépéssel, lassú Parade-Schritt- ben a dobok ritmusára, hosszú vonalba fejlődve, nádpálcát suhogtató tisztjeikkel, szembe a francia, spanyol, bajor, porosz ezredekkel, meg-megállva egy 445
