Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Kompország katonái. Simonffy András kollázsregényéről beszélget Béládi Miklós, Cseres Tibor, Erényi Tibor, Juhász Gyula és a szerző

apparátusával együtt és a mögötte álló tömegbázissal együtt nem volt képes ilyen fordulatot végrehajtani. Az a baj sokszor a történetírásban is, meg tulajdonképpen az ehhez kapcsolódó irodalomban is néha, hogy amikor Magyarország II. világháborús történetét vizsgáljuk vagy nézzük, akkor vagy az 1944. előtti történetet vizsgáljuk csak, vagy pedig csak a véget, a nyilas-korszakot, az összeomlásnak ezt a néhány hónapját és a kettő között nagyon ritkán találunk összefüggést, nagyon ritkán világítjuk meg a dolog lényegét. Tudniillik azt, hogy Magyarországon egy olyan fajta fordulatot kellett volna 1944-ben végrehajtani, 1944 őszén, amit ez az — előbb említett — államapparátus, államgépezet, ez a társadalom éhben az értelemben nem volt képes végrehajtani. Hiszen jól tudjuk, hogy 1944-ben nem is kellett a németeknek a megszállásnak azt a brutális formáját bevezetni, amelyet Lengyelországban vagy Jugoszláviában bevezettek, amikor Magyarország megszállása megtörtént, mert volt még tartaléka a szélsőjobboldali politikának. Volt még tartaléka annak a politikának is, amely végrehajthatott volna esetleg egy fordulatot, ha mondjuk angolszász hadsereg érkezik Magyarországra, de nem volt képes végrehajtani akkor, amikor itt szovjet hadsereg volt már jelen. Jól tudjuk, hogy még 1944. október 16-án, amikor a nyilas hatalom bekövetkezett, akkor sem kellett megszállásnak a brutális formáját fölhasználni Magyarországon ahhoz, hogy területét megtartsák Németország utóvédharcai számára. Hiszen még mindig ott volt egy utolsó, bár a legutolsó tartalék, a nyilas hatalom, amelyet a németek még fel tudtak használni. Azt látjuk a könyvből is — és nagyon jól látjuk —, hogy egy olyan véghez érkezik el Magyarország 1944 második felében, egy olyan totális összeomláshoz, katasztrófához, amelyre nem volt felkészülve, amelyre nem voltak alternatívái. Egy sima átmenethez voltak. Gondoljunk csak a szárszói konferenciára 1943-ban, amikor Németh László ottani beszédében azt mondta: „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.” És nagyon sokan gondolkodtak akkor úgy Magyar- országon, hogy valamiféle olyan befejezése lesz a II. világháborúnak, mint az első világháborúban volt. Arra, ami bekövetkezett, senki sem számított. Erre nem volt program, erre nem volt igazán fölkészülve Magyarország, s éppen ezért — és ezt akartam tulajdonképpen a hosszú fejtegetésemből kihozni — egy valami lépett elő: a cselekvés, a tett. Azoknak az embereknek a cselekvése és tette, akik ezek között a körülmények között, az esetlegességet vállalva, a kudarc lehetőségét is vállalva megtettek mindent, amire a saját erejükből képesek voltak, vagy amit gondoltak, lehetségesnek tartottak, vagy azt is, amit még nem tartottak lehetségesnek, — hiszen ez a katonai ellenállás története — ez azoknak a története, akik az utolsó hónapokban, a katasztrófában, a tökéletes összeomlásban mégis akartak egy új Magyarországot.

BÉLÁDI MIKLÓS: Ehhez Cseres Tibornak a céhen kívüli, ám szakképzett történésznek lehetne megjegyzése, mivel ő ennek a korszaknak nemcsak földerítő írója, hanem egyúttal történész-kutatója is.

CSERES TIBOR: Simonffy könyve olvastán az általad mondott „céhen kívüli történészség” óhatatlanul felébred bennem, de nemcsak bennem, azt hiszem, hogy minden korombéli, talán még nálam fiatalabb olvasóban is, mégpedig a fordulópontok értékelésénél. Pl. hipotetikusan gondolom azt, vagy továbbgondolom azt, mi történik akkor, ha sikerül Teleki Pál akciója 1941-ben, ha sikerül Kádár Gyuláék akciója 1944 március 15-én, ha sikerül az október 15-i fordulat végrehajtása, ha sikerül, akkor mi történik, mi a következménye ennek az ország mai sorsára vonatkozóan? Nem merem továbbgondolni, de az a véleményem, hogy nem a sikeres fordulatok jelentették volna az ország jövőjének a stabilizálását, vagy jobb jövőjét, hanem a diplomáciai előkészítettség. Ahogy Erényi Tibor mondta, ez visszanyúlik már a szabadságharc idejére. Bizony, a

36