Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)

mintha a siófoki „magyar Kolcsak”, Prónay és Héjjas Iván „fővezére” nem volna azonos a budai Várban vergődő 1944-es öregemberrel, hűséges testőrök, áruló „honmentők” és náci ügynökök többszörös gyűrűjében. Pedig nem volt két Rákosi, ahogy nem volt két Horthy Miklós sem. És csak egy ország volt a Dózsák és Zápolyák idején, a Habsburg-jogar alatt, 1919-ben, 1944-ben és 1945 után is. És ebben az országban együtt voltak — egymás ellenében — tűrő-lá- zadó jobbágyok és hazát megtartó-elVészéjtő nemesurak, pribékek és szegénylegények, koncolók és felkoncoltak. Történelem volt, embert roncsoló vagy felemelő sorsfordulók, okok és okozatok lánca, kegyetlen — sokszor irracionálisba forduló — logika, amely képes volt hősöket szörnyeteggé torzítani, esendő emberekből hősöket formálni, és grand-guignol figurákat tragikus helyzetekbe szorítani. Ha nem értjük az egészet, akkor nemcsak két Zápolyánk lesz, hanem két Kossuth Lajosunk is, nemcsak két Teleki Pálunk, de két Bajcsy-Zsilinszky Endrének, s maradunk egyrészt a „hárommillió koldus”, másrészt a „tízmillió fasiszta” országa.

Pálffy György hivatalból kirendelt védője mondta abban a bizonyos „védőbeszédben”: „...joggal merülhet fel sok polgártársunkban a kérdés, kell-e, lehet-e ezeket a vádlottakat egyáltalán védeni...” A kérdés — ha másféle értelmezésben is —, ma tűnhetik jogosnak. És csak azt válaszolhatom: a „perújrafelvétel” szükségtelenségében is égetően szükséges — nemcsak Pálffyért, Raj kért és a többiekért, hanem valamennyiünkért, élőkért és halottakért, a múltért és a jövendőért. S a védelem anyagát nem „kavicsokból és porszemekből”, de sziklatömbökből kell összehordani: egy kor, egy nép, egy eszme történetéből.

*

Ha Pálffy és Korondy felett ítélkeznek, gondoljanak ezeknek a példaképeikre, akiket utánozni készülték, 1919 tiszti gyilkosaira, a Prónayakra és Ostenburgokra.

AZ ÜGYÉSZ VÁDBESZÉDÉBÖL, KÉK KÖNYV, 1949.

1541 után — leszámítva a két szabadságharcot és talán az erdélyi fejedelemség „aranykorát” — csaknem 400 éven át nem létezett önálló magyar fegyveres erő. A 16—17. században a magyar alakulatok mint az osztrák vagy török seregek segédhadai működtek, ha egymagukban, akkor is e két nagy erő függvényeként. A 18. és 19. századon át pedig a magyar csapattestek a Habsburg-haderő részei voltak. Nem nevezhető önállónak az 1867-es kiegyezés után szervezett magyar királyi honvédség, megkülönböztető jelzései, magyar — a horvát ezredéknél horvát — szolgálati-vezénylési nyelve ellenére sem: mindössze két fegyvernemből — gyalogság- és lovasságból — állván, önálló hadműködésre képtelen, alacsony létszámon tartott kiegészítője volt csupán a császári és királyi közös hadseregnek, amelybe az újoncok javát sorozták. A Trianon utáni hadsereg önálló volt ugyan, de egyrészt a monarchia hagyományaiból, másrészt az ellenforradalomból nőtt ki, s története Szálasi Ferenc „nemzetvezetése” alatt ért dicstelen véget. Nincs hát és nem is lehet „jogfolytonos” kapcsolata, még kevésbé ideológiai rokonsága az 1945-ben alakult új magyar hadsereggel.

A jogos és szükséges elkülönítés más szempontból viszont mégiscsak lehe442