Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)

tetlen. A történelem összekapcsolja az egymást követő — sőt: gyakran együtt, egymás ellen létező — katonai formációkat. Az egység pedig igen sokszor csap át tragikus ellentétekbe. Thököly hajdúinak egy része Zrínyi Ilonával védi Munkácsot a császáriak ellen, s várja Nagyvárad felől az oszmán felmentő hadat, miatt egykori bajtársaik — három éve még együtt nyomultak Becs ellen Kara Musztafa oldalán! — török-Buda falait rohamozzák osztrák kommandóra. Húsz évvel később, amikor Rákóczi vívja harcát Ausztriával, magyar hajdú- és huszár ezredek Lipót császárért verekednek a Rajnánál a Napkirály ellen; megfogyatkozott soraikat a Majténynál fegyverletételre sorakozott kurucokkal töltik fel 1711 után. 1849-ben pedig a magyar sorezredek itthoni zászlóaljai Windisch- grätz ellen harcolnak, miközben kintrekedt ezredtársaik Itáliában véreznek a fekete-sárga zászlók alatt, s Világos után majd osztrák mundérba kényszerített honvédekből kapják a pótlást. Az 1869-ben felállított árnyék-honvédség tiszti és altiszti karában még ott vannak az 1848-as sereg vetemájai, s az 1919-es proletárhadseregben is az 1914—1918-as frontharcosok: közlegények és parancsnokok. Horthy serege pedig nemcsak a „színből szolgált” tiszteket fogadja be, hanem a „bűnbánó vereskedők” egy részét is; a legénység soraiban pedig ott vannak a „fehér” uniformisba kényszerített tegnapi „szürke” vöröskatonák. És 1945 után az új honvédségnél megtaláljuk a Horthy-hadsereg „hűtelenjeit”: az 1944-es ellenállókat, a fogolytáborokból partizánharcra jelentkezetteket, a Budai önkéntes Ezred megmaradottait; ott vannak az „angolbarátok”, a polgári demokrácia hívei, a nácikkal szembefordult horthysták, együtt a meggyőz- hetők és meggyőzhetetlenek, a „nyitottak” és ellenséges indulatúak, s — mint mindig mindenütt — a „csak szakemberek”, meg azok, akiknek a szolgálat csupán karrier- vagy kenyérkérdés.

Összbirodalmi-uralkodói és nemzeti érdek — időnként nyílt harcban robbanó — állandó feszültsége, elnyomó és elnyomott osztályok harca, egymás ellenében is ható külső, agresszív hatalmak és a népi-nemzeti ellenállás — belül folyvást megosztott — erőinek küzdelme: ez a háttér, amely előtt 400 év magyar történetének furcsa — felemelő vagy gyalázatos, olykor groteszk — emberi drámái lejátszódnak: a hűséges „hűteleneké” és hűtlen „hűségeseké”, s becsületes esküszegőké és esküjükhöz hű haza- és népárulóké. De ott nyüzsögnek ezen a színpadon a professzionátus esküszegők, a kétségbeesett önmarcan- golók, a csak magukhoz hűségesek és az önmagukhoz is hűtelenek.

Gondoljunk csak Bottyán Jánosra, a végvári katonából lett császári ezredesre, török és francia háborúk hősére, Rákóczi leghűbb — és legjobb — tábornokára; és mindjárt Károlyi Sándorra, kurucok dolhai megkergetőjére, a fejedelem generálisára és Mária Terézia feldmarschalljára; és Ocskay Lászlóra, aki volt császári huszártiszt, török renegát, megint a császár katonája, szökevényként francia testőrparancsnok, újra osztrák zsoldos, végül Rákóczi áruló brigadérosa. És ott a „tiszta ember”, az esküjét halálig tartó Pálffy János: török és francia háborúk veteránja, Thököly és Rákóczi megingathatatlan ellenfele, a szatmári béke hőse, a pragmatica sanctio elfogadtató ja, aranygyapjas lovag, ország nádora és Mária Terézia tanácsosa... Gondolhatunk a szerencsésekre is, amilyen Hadik András volt s a többiek, akiknek a történelem kegye megadta, hogy csak a harctereken méressenek meg; de tüstént utánuk a „renegátok” következnek — magyarok és nem magyarok: Lázár, Török Ignác, Nagy Sándor, Lenkey, Damjanich, Leiningen, Knézich meg a többi számtalan —, s velük szemben megint a „hűségesek”, mint Benedek Lajos táborszernagy, előbb Haynau fegyvertársa az 1849-iki olasz és magyar csatatereken, majd

443