Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)

dettől nem fog a rossz; azonkívül pótolja az egykori HM mulasztását: megajándékozza Pálffyt a századosi rendfokozattal. Eddig rendben van. De: „Kitör a háború.” Így már az sem meglepő, hogy a hadsereg elhagyásának éve nem is 1940, de 1942, hadbalépésünk második esztendeje. Mi lehet a forrás?... Emlékezzünk csak, az 1949-es vádiratra: „Jómódú polgári családból származik.” A mondat itt is csaknem ugyanaz; de amit állít, igaz, a hasonlóság lehet véletlen tehát. És ez? „Egy évet szolgált az olasz fasiszta hadseregben” — mondja a vádirat. És itt sincs Hadi Akadémia, se tanulmányút: Pálffyt egyéves szolgálatra vezénylik Olaszországba. Aztán jön a háború és 1942-ben a leszerelés. Elképzelhető, hogy valaki 1979-ben akadt fenn az 1949-es Kék Könyv horgán, és összekeverte Kárpát-Ukrajnát Ukrajnával?...

Ügy tetszik mégis, az 1979-es cikkek összességéből bontakozó arc egy kicsit hasonlít ahhoz a „negyedik” Pálffy Györgyhöz, akit én leveleiből, okmányokból, emlékezésekből, tettek-szavak-körülmények összességéből ismerni vélek. Persze, ennek az 1979-es portrénak némely vonása emlékeztet az 1947-es és 1956-os idealizáló ecsetkezelésre, s egy-egy gorombán felrakott folt mintha 1949 hatását mutatná. Ezért is van a „szőrszálhasogatás”, ezért fontos számomra, hogy Österreicher György gimnáziumi tanuló „folyvást elégségest kapott latinból”, s hogy 19274>en aláírta a legénységi „Kötelezőt”; mindez legalább olyan fontos, mint az, hogy nem utálta „kezdettől fogva” a rendszert és hadseregét, hogy nem Népszavát olvasott 1939-ben, és hogy a Katonapolitikai Osztály vezetőjeként nem az agitációs munka volt a fő feladata; és legalább olyan fontos, mint az, hogy nem volt jugoszláv kém, és nem akarta meggyilkoltatni Rákosi Mátyást.

Legalább olyan fontos, igen, mért a tárgy, amit választottam, arra kötelez, hogy amit tudok, ne szépítsem még apróságokban sem — és hogy csak azt állítsam, amit tudok. Különben a „negyedik Pálffy” hasonlítani kezd a „többiekre”, vagy eltűnik mögöttük. Az elhallgatás, az idealizálás pedig „újratermeli” a kérdéseket. Nemcsak azt, hogy lehetett-e egy „ilyen” származású, neveltetésű férfi őszintén kommunista; és nem is csak azt, amit Sinkó Ervin fogalmazott meg: hogy miként vállalhatta a kommunista tábornok — nemcsak önmaga elvesztésében bűnrészesként — a reá kiosztott szerepet? Hanem azt is : nem volt-e az 1949-es per csupán záró felvonása egy belső hatalmi harcnak, amelyben az erősebb csoport leszámolt az alulmaradó másikkal? — ami megengedi a feltételezést, hogy a leszámolás fordított esetben sem lett volna etikusabb. A kérdésekben pedig benne foglaltatik minden lehetséges vád a karrierizmustól a gyávaságig, sőt: a bűnösségig.

Pálffy György igazát csak teljes életével bizonyíthatom, és nem bizonyíthatom csak az életével. Mert az elválaszthatatlanul kapcsolódik egy kor, egy nemzet, egy eszme és egy — immár történelmi múltú — párt történetéhez, a tragikus vég pedig része egy olyan drámának, amelynek mélyebb ismerete nélkül a vég érthetetlen, s amely maga is csak előzményeivel válik érthetővé, s amelynek hatása máig érezhető. „Két Pálffy” — mondta Sinkó Ervin. S mi is, ha hátrafelé nézünk, mintha a látás zavarával küzködnénk: kétféle világot látunk 1945 után, s azt megelőzően kétféle Horthy-rendszert, kétféle tamács-Magyar- országot, Károlyi-forradalmat, kétféle Habsburg-monarchiát s még előbb kétféle magyar középkort. És már-már úgy tetszik néha, nemcsak „két Rákosink” van — az egyik akasztófától sem riadó, tizenhat évi börtön után is ragyogó intellektusé pártvezető, a másik gyűlölettől övezett, kényszer-tapsokban fürdő, álmatlan éjszakáin akasztófákat tervező gonosztevő —, de „két Horthynk” is:

441