Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Kompország katonái. Simonffy András kollázsregényéről beszélget Béládi Miklós, Cseres Tibor, Erényi Tibor, Juhász Gyula és a szerző

különböző szereplőktől nyert dokumentum értékű visszaemlékezést és a történeti anyagban való forrás értékű tájékozódását; s mindezt egybekapcsolja az író személyes hevülete, nyomozó indulata. Simonffy mindenekelőtt az édesapja 'történetét kívánta megírni. Az édesapjáét, aki a Horthy-hadsereg vezérkari tisztje volt, és nagyon szépen, derekasan viselkedett a legnehezebb helyzetekben. A regényben egy ma még mindig fiatalnak nevezhető nemzedék néz szembe az apák nemzedékének a korával, cselekedeteivel, helytállásával és mulasztásaival. A fiatal nemzedék vallatja az időseket. Ez olyan írói cselekedet, amelyiknek a jelentőségét, időszerűségét, mi több, az eszmei hasznosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. De nem folytatom a bevezetőt, hanem azzal adom át a szót a téma kiváló szakértőjének, Cseres Tibornak, hogy megkérdezem tőle; ő, mint ebben az időszakban és tárgykörben nagyon járatos író és mint résztvevő, aki szereplője volt ennek a korszaknak, majd az idők múltával visz- szatekintő írója is ennek az időszaknak, — hogyan tekint ennek a könyvnek az alákításmódjára, műfajára?

CSERES TIBOR: Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mennyiben történeti mű ez a könyv, és mennyiben irodalom, szépirodalom. Anyagában, túlnyomórészt, történeti anyag. A megírási módja, a szerkezete azonban irodalmi. És ez teszi ezt a hatalmas történeti gyűjteményt, kollázs-gyűjteményt írói munkává, irodalmi alkotássá. Az, hogy kollázsregény, azt én értem és helyeslem is, de mégis javítanám a műfaji meghatározást azzal, hogy a szerkezet miatt, ez inkább dráma. Ennek a szerkesztése éppen az emlékező anyagszeletek összeállítása, ellenpontozó módszere miatt, drámai szerkezet. Ez a nagy erénye ennek a műnek, hogy mintegy eleven drámát lehet olvasni és átélni.

BÉLÁDI MIKÍLÖS: A következő kérdésem nem szólhat máshoz, mint a jelenlévő szerzőhöz, akitől szintén a könyv megírásának a módjáról kérdeznék, arról, hogy hogyan jutott el Simonffy András idáig, hogy ezt e nem mindennapi műformát válassza mondanivalójának a keretéül. Mert, hogy a műfaj nem mindennapi, azt mindannyian tudjuk, akik a könyvet forgattuk, illetve az Életünk című folyóiratban annak idején a részleteit olvastuk. Fölteszem a szokványos kérdést a szerzőnek: hogyan keletkezett a műve?

SIMONFFY ANDRÁS: Meg vagyok illetődve egy kicsit, mert hiszen néhány napja lett csak kézbefogható ez a könyv, amelynek, azt hiszem, ha a megírását megkerülöm, akkor nem nagyon tudok továbblépni. Béládi Miklós ideidézte első könyvem címét: Lázadás reggelig. Sokáig magam is lázadozó, lázadó, helykereső ember voltam. Minket arra neveltek kéknyakkendős korunktól kezdve, hogy egy új világ szülöttei vagyunk, cezúra van a világtörténelemben a születésünk körül, de amikor elkezdtünk érdeklődni ezután a világ iránt, családi, nemzeti gyökereink iránt, akkor kitérő válaszokat kaptunk, sablonokat, frázisokat. Eleven történelemóraként — és végképp összekuszálva ismereteinket — kamaszkorunkba robbant bele 1956 förgetege. Nagyon vázlatosan említettem csak az okokat, de így kezdett megszületni bennem a regény gondolata. Olyasféle helyzet, amiről talán Milne, a meseíró beszélt, (de lehet, hogy tévedek, és nem ő volt), amikor megkérdezték tőle, hogy miért írta meg a Micimackót. Azt felelte, hogy azért, mert nem élvezte gyermekkora együgyű meséit, és felnőttként elhatározta, hogy megírja azt a mesekönyvet, amelyet gyerekkorában szeretett volna olvasni. Valahogy így fogalmazódott meg bennem, hogy én meg szeretnék egy olyan „történelemkönyvet” írni, mint amilyenből gyerekkoromban szerettem volna tanulni. Körülbelül azt értem ezen: nem a történelem szentenciáit és száraz terminus technicusait magolni, hanem jelen lenni a történelem születésénél, emberi arcokat, szándékokat megérteni... Ehhez volt adva apám kalandos sorsa. De ha ő asztalos, vagy bankár, vagy pilóta, akkor talán ugyanúgy eljutok sorsának megismeréséhez és megértéséhez.

32