Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

lóval foglalkozik: „Maholnap úgy áll ez a csoport, hogy a magyarság semminemű töredéke sem fog közösséget vállalni vele. Gyakran visszagondolok kitűnő elindulásukra, hiszen a jövő egészséges, fiatal szervezőerejének a csíráit láttuk bennük egy-két esztendeje... A Sarlósok a faluból és az Ady-generádó- ból indultak ki, igen helyesen, azonban felvették az ideológiai bűvös bocskort, hipp-hopp s már az ,építő Oroszországnál’ kötöttek ki... Nem lehet a magyarság feladata annyi, hogy a szocializmus frazeológiáját közvetítse Kelet-Európábán, mint a Sarló sok...”

A cikket, amely az ellenzéki inagyar nacionalizmus álláspontját tükrözi, Féja Géza írta. Figyelemreméltó, hogy ő is az Ady-generáció hagyományát kéri számon, nyilvánvalóan más értelmezésben, mint — emlékezzünk csak! — a lap hasábjain hazaárulónak aposztrofált emigráns, „októbrista” Ady-nemzedék. S a fiatal Balogh Edgár — Jászi ellenében odavágott — mondata az „építő Oroszországról”: Féját is felszisszenésre készteti. A Sarló ilyképpen nemcsak „két államiság”, de két-, sőt többféle ellenzékiség számkivetettje egyszerre.

1931. március 15-én Pozsonyban koszorúzzák az eltávolított, fészerbe rejtett Petőfi-szobrot, a pestihez hasonló koszorúval. S hogy mit jelentett immár másodszor a vörös szalag a dunai nemzetek színei között, erről hallgassuk ismét az 1981-ben emlékező Balogh Edgárt: „Nekühk nem volt más útunk a Duna-völgyi népek testvérisége koncepciójának holtpontra jutásával — ahogy előbb mondottuk, az egyik ország kormányának sem konveniált akkor —, mint ahhoz a jelentkező történelmi erőhöz csatlakozni, amely szembenállóit mind a Horthy, mind a Masaryk kormányzatával, és amelynek koncepciójában feloldódott a nemzeti államok ellentéte és megoldottnak ígérkezett a nemzetiségek fölszabaduiásának, önrendelkezésének kérdése, s egyben az el nem szakadás attól a szlovák néptől, amely most már a maga öntudatához jutott el. Bennünket a népwnemzeti gondolkodásunk logikája vezetett el a kommunizmushoz. Amikor Lenin könyveit a kezünkbe vettük, igazoltnak találtuk a prekoncepciónkat.”

Lenin 1920-ban, a Komintern II. kongresszusán leszögezi, hogy „a hírhedt ,nyugati demokráciák’ versailles-i szerződése még kegyetlenebb és alávalóbb erőszak a gyenge nemzetekkel szemben, mint a német junkerek és a német császár bresztlitovszki szerződése” volt, s ezt az igazságot „a Népszövetség és az antant egész háború utáni politikája még világosabban és élesebben tárja fel”. Ebből az is következik, hogy a Komintern politikájának középpontjába „minden nemzet és ország proletárjainak és dolgozó tömegeinek egymáshoz való közeledését kell állítani, a földesurak és a burzsoázia megdöntéséért folytatott közös forradalmi harc érdekében”, mert enélkül „a nemzeti elnyomás és egyenlőtlenség megszüntetése lehetetlen”. E tézisek alapján hirdeti meg a KMP I. kongresszusa 1925-ben a magyarság nemzeti önrendelkezési jogát — tehát: Trianon revízióját —, de úgy, hogy a harcban „ne kis parcella államok szülessenek, hanem a szabad egyesülés alapján nagyobb állami egységek” — föderációk tehát, amely a lenini tézisek szerint „a különböző nemzetek dolgozóinak teljes egységéhez vezető átmeneti forma” —, természetesen „a cseh, román, jugoszláv munkástömegekkel való szoros harci szövetség” eredményeképpen.

Honnan mégis Balogh Edgár 1931-es szövegében az utalás a „kommunista sajtóra”, amely a Petőfi-koszorús sarlósokat egy szovjetellenes „kelet-európai polgári blokk” zászlóvivőiként értékeli?

1925 októberében születik meg a locamói „biztonsági paktum”, amelyben Németország elismeri a Versailleis-ban kijelölt belga-franda-német határvona25