Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XIII. (életrajzi esszé)
másik: „Tanári pályára készült, egyetemi tanulmányai előtt azonban 1927-ben bevonult katonai szolgálatra a kecskeméti tüzérezredhez. Itt elhatározta, hogy feladja régi elképzelését és hivatásos katona lesz.” De ezt találni csaknem mindenütt: bevonulás tényleges katonai szolgálatra a kecskeméti tüzérekhez, egyetem előtt vagy után, megváltozott szándék, jelentkezés a Ludovikára... A szülői beavatkozás hol negatív, hol ösztönző. Simonffy András Kompország katonái című kollázsregényében közli beszélgetését a Kiss János altábornagy vezette katonai ellenálló csoport tagjával, Almásy Pállal, aki egy 1944-es illegális tanácskozás kapcsán többször is említi a kommunistákat képviselő Pálffy Györgyöt. Ezeket mondja: „...én még a Citadellán elhelyezett légvédelmi ütegtől ismertem. Oda vonult be nagyon fiatal önkéntesként, onnan került aztán a Kecskeméten működő önkéntesiskolára”. Később megismétli: „Pálffy ugyanis tüzérönkéntesem volt a 4. honvéd önálló ütegnél a Citadellán, mint már említettem, anno dacumál, a húszas évek végén. Annyit tudtam róla, hogy a későbbiekben vezérkari képesítést szerzett, hogy Nyíregyházán szolgált, aztán a harmincas évek végén megvált a honvédségtől.” Almásy Pált megcsalja az emlékezete: Pálffy sohasem szolgált Nyíregyházán. A lényegesebb dologban viszont valószínűleg nem téved: valóban önkéntese lehetett a „nagyon fiatal” Österreicher György — a szó mindkét értelmében. Hisz amellett, hogy aláírta a „Kötelező”-t — erre több mint ötven év múltán aligha emlékszik az egykori parancsnok — érettségizett, tehát „karpaszomány viselésére jogosult egyén” volt. A kecskeméti önkéntesiskola említése viszont magyarázattal szolgálhat az ellentmondásra: hogy a cikkekben — de a hozzátartozók emlékeiben is — a katonáskodás színhelye Kecskemét, noha a „Kötelező”-ből egyértelműen kiderül, hogy a bevonultató alakulat a budapesti 1. tüzér osztály. Hogy miként kerül ide a légvédelmi üteg — áthelyezés? vezénylés? függelmi viszony? —, az valószínűleg kibogozható a Hadilevéltárban — de aligha van különösebb jelentősége. De van-e egyáltalán jelentősége ennek az egésznek? Nem szőrszálhasoga- tás, úgy, ahogy van? Várjunk még egy kicsit a válasszal. Vajon az „önkéntes önkéntesség” körüli zűrzavar nem magától Pálffy Györgytől ered-e, akár úgy, hogy másként állította be a bevonulás körülményeit, akár úgy, hogy egyszerűen csak hallgatott róluk? Meglehet, hogy az egésznek semmi fontosságot nem tulajdonított, s így mindössze adatok szűkösségéből, találgatásokból, csalóka kortársi emlékezetből, az önkéntes szó félreértéséből következik valamennyi ellentmondás. Az utóbbi nagyon is elképzelhető, mert Pálffy György megmaradt iratanyagában nyomát se találtam ellentmondásnak, „kozmetikázásnak”. Az elhallgatás — mármint az önkéntes bevonulásé — így sem zárható ki teljesen. De akkor ne a néphadsereg tábornokára gondoljunk, akinek valójában mindegy volt, hogy az ifjú Österreicher György csak a Ludovikára jelentkezett önként, vagy már előbb a honvédséghez is, Aki titkolózott vagy „szépített” — ha tette —, az legföljebb a fiatal tiszt lehetett, a középosztálybeli úriember, és nyilván csak „társasági” szinteken. A megértéshez nem elég csak az akkori társadalom előítéleteinek, korlátrendszerének ismerete, tudni kell egyet-mást a hadseregről is. A toborzások évről évre siralmas eredménnyel jártak. Hiába voltak a kecsegtető ígéretek — mesterség-tanulás, iskolázás a katonaidő alatt, végkielégítés, földjuttatás, „állami kenyér” hivatalban, MÁV-nál a leszerelés után —, 327
