Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

hiszen „az épülő Oroszország iránt érdeklődő diákok nem hallgatnak ma már . Jászi Oszkárra sem, ha a szodalizanus végső konzekvenciáiról van szó”. Elismeri: az új nemzedék „feledhetetlen örökséget vett át Ady Endre nemzedékétől”, s eszében sincs megtagadni az öröklött eszméket; de — s ezt már fiatalos kegyetlenséggel szögezi le — „a régi forradalmi gárdából lett emigrációval kimondott határozottsággal nem kívánja az együttműködést”. Majd így folytatja az indokolást: „Az emigránsokat a szocializmus elveihez csatlakozó kisebbségi magyar ifjúságtól mérhetetlen történelmi erő: a generációs élmény választja el. Az öregebbek, még ha haladók is, a hetvennégy vármegyés Magyarországon élnek ma is. Az új viszonyokat nem tudják reálisan felmérni. A magyar emigrációt is annyira determinálja az egykori Magyarország élménye, hogy a magyarság minden baját csakis a magyar állam problémáiban tudja felfogni, s egyszerűen tudomást sem vesz arról, hogy ma több millió magyar a csehszlovák, a román és a jugoszláv államban él. Pedig ez annyit jelent, hogy a magyarság problematikája felülmúlja a kis magyar állam kérdéseinek komplexumát. .. Amíg tehát az emigráció csupán a magyarországi ellenforradalom szelleme ellen hadakozik, az új haladó magyar nemzedék négy országban kellő munkafelosztással és a környező nemzetek ifjúságával szövetkezve, nemcsak a magyarországi szociális megújhodás, de a Duna körüli népék egyetemes kibontakozása és szocializmusa felé feszíti ki a jövő perspektíváit... Az emigráció oldalán: a magyar állam glóbusza. A fiatalok oldalán: Kelet ^Európa.”

Az ítélet persze nem egészen igazságos. Károlyi, Jászi és mások is — ki jobban, ki kevésbé — túljutottak már az „októbrista” elveken. Az igazi különbség ott van, hogy ők emigránsok, s ilyképpen vágyak rabjai, megfosztva az igazi cselekvés lehetőségeitől; a Sarló fiataljai kisebbségiek, a realitások és a cselekvés állandó kényszerében. Fokozatosan tolódnak balra. Ahogy az emlékező Balogh Edgár mondja 1981-ben: „...fejlődésünk különböző szakaszaiban változtak a minket támogató erők. Volt idő, amikor Vámbéryék s a Századunk állt ki mellettünk, addig, amíg mi — hogy úgy mondjam — a masaryki polgári demokrácia hívei voltunk a szemükben, ellentétben a feudális szoldateszka Horthy rendszenrel. Amikor azonban később Jászi Oszkárral is szembekerültünk. .. oly mértékben csökkent vagy szűnt meg ennek a liberális-szabadkőműves polgári radikális tábornak az érdeklődése irányunkban.”

1930. március 15-én a Sarló koszorút küld a budapesti Fetőfi-szoborra: rajta a dunai népek nemzeti színei, köztük egy vörös szalag. A rendőrség megakadályozza a koszorúzást, végül is Táncsics sírjára kerül a Petőfi-koszorú. Erről így ír 1931-ben Balogh Edgár: „A magyar belügyminisztérium s a mögötte álló jobboldali és kormánysajtó... azzal vádolták meg a sarlósokat, hogy a cseh-francia aspirációk szószólói a magyar rezsim restaurádós törekvéseivel szemben, vagyis: a magyarság árulói. A csehszlovák kormánysajtó... a demokráciának s a dunai államok közeledésének fiatal elöharcosait üdvözölte a sarlósokban, természetesen a trianoni status quo alapján. A kommunista sajtó... a Szovjetunió ellen irányuló kelet-európai polgári blokk radikális kezdeményezőinek bélyegezte a Petőfi-koszorús fiatalokat. A csehszlovák jobboldali sajtó viszont az irredentizmus vádját emelte a Sarló ellen, idézvén azt a nyilatkozatot, amely szerint a fiatal radikálisok integer és autonóm nemzettestek kunföderációját akarják a Duna körül, nyilvánvaló ellentétben a mai nemzeti államokkal.”

A magyarországi felháborodás nemcsak a hivatalos körökre szorítkozik. Íme egy részit az Előre, Bajcsy-Zsilinszky lapja májusi tíkkéből, amely a Sar24