Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - Száraz György: A tábornok XIII. (életrajzi esszé)
néhány pártonkívüli és demokrata képviselő mellett a legnagyobb ellenzéki csoport, a szocálidemokrata is csak 14 fő. Ellenzékinek számít a három fajvédő is: Gömbös Gyula, Borbély-Maczíky Emil és Héjjas Iván, akire mandátuma bemutatásakor majd gyilkost kiáltanak a szociáldemokraták, s a védelmére kelő kormánypártiaknak Bethlen egy kurta mozdulattal csöndet parancsol... Az 1920-as első nemzetgyűlésben 18, a másodikban 25, az 1927-ben összeülő országgyűlésben már 35 képviselő jött a nagy- és középbirtokos rétegből; a kisgazdák száma 25-ről 14-re csökkent 1922-ben — most már csak négyen jutnak be a parlamentbe. De talán ennél is jellemzőbb, hogy míg 1920-ban 21 százalék a nagytőkés-nagybirtokos képviselők aránya, addig 1927-ben már 45 százalék. Horthy pedig a „trónbeszédben”, méltatván az eltelt időszak eredményeit, „kimagasló alkotásként” említi azt, hogy a nemzetközi tőke az ország hiteligényeinek „mind tágabb körű kielégítésével” ismeri el, „milyen elpusztíthatatlan életerő van e nemzetben”. De arról is beszél a kormányzó, hogy folynak a tárgyalások Jugoszláviával, hozzátéve: „az Adriai tenger fiumei kikötőjéhez való kijutás kérdése az olasz királyi kormánnyal igényel tárgyalást.” És ennek vannak bizonyos külpolitikai előzményei. Mussolini diplomáciája 1925-től mind erőteljesebb kisantant-ellenes irányba fordul; támogatja az angolok próbálkozásait a francia szövetségi rendszer bomlasztására, közeledik Ausztriához és Magyarországhoz, barátsági és együttműködési szerződést köt előbb Romániával, majd Albániával. A cél: Jugoszlávia bekerítése. Belgrád ideges. Miután Bukarest és Prága nem ígér katonai segítséget az olaszokkal való fegyveres konfliktus esetére, a jugoszláv diplomácia Magyarország és Bulgária felé tapogatózik. Bethlen felismeri a lehetőséget a kisantant „fellazítására”: 1926 tavaszán a román tiltakozás ellenére is folynak a tárgyalások egy semlegességi és megnemtámadási szerződésről. Prágában hajlandók elfogadni a magyar-délszláv közeledést, ha Magyarország hajlandó ugyanilyen szerződést kötni a két másik kisantant-állammal is. Ez persze már nem felel meg Bethlen szándékainak. Annál is inkább, mert a „locarnói szellem” a versailles-i rendszer mind keményebb bírálatát hozza, még Magyarország vonatkozásában is. 1926. július 24- én a Times cikket közöl a csehszlovák választásokról; írója megállapítja, hogy „a szlovákok gazdasági élete összefügg a Nagy Alföldével, míg Csehországtól elválasztják a hatalmas hegyek”, majd leszögezi: „a folyók kényelmes határok ugyan a katonáknak, de nem felelnek meg az igazi nemzeti határoknak”. Másnap az egykori Három Nagy egyike, Lloyd George nyilatkozik: „A békeszerző-' dések emberi alkotások, tehát tökéletlenek”, s ezért fontos, hogy „döntőbíró- sági felülvizsgálat alá bocsáttassanak”. Augusztusban a Le Journal közöl cikksorozatot „a Duna partján élő merész, félelmetes, bosszúvágyó kis nemzetről”, amely „sohasem nyugodhatik bele, hogy legfestőibb vidékeitől, leggazdagabb városaitól a békeszerződés megfosztotta”. Augusztus 30-án a mohácsi gyászünnepen a török követ jelenlététől inspirált író, Pékár Gyula „turáni szellemű” beszédet mond; de fontosabb ennél, hogy Horthy a Csele-pataknál a „déli szomszéddal” való megértés lehetőségét emlegeti. Bethlen óvatos: tüstént megjelenik a félhivatalos közlemény: a kijelentések „teljesen alkotmányos formák között, a kormány előzetes tudtával hangzottak el”, de „messzemenő következtetéseket nem kell fűzni hozzájuk”, mivel a kormányzó „csak bizonyos történelmi tényeket hozott közelebb a mai korhoz”. De szeptemberben, amikor a Népszövetség főbizottsága elfogadja 317
