Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

„piros harangját, ifjú szívét” kongatva szólít „testvér-csókos hajnal-táncba” „magyar leányt, szláv fiúcskát”. Pajzsául emelik Bartók, Móricz, Kodály és mindig mindenütt Ady nevét; egy ideig azok is hívéül szegődnek, akik később másfelé veszik az útjukat. Mások hűek maradnak hozzá akkor is, ha hasztalan iparkodnak: neon kellenek a hidak se innen, se túl. De: melyik az innen és melyik a íúZ?

Az évtized vége felé már beérett Trianon legifjabb nemzedéke. Szemük előtt bontakozik a gazdasági válság, éleződnek a társadalmi ellentétek. Romániában az Erdélyi Fixitalúk gárdája bontogatja a kompromisszumos kisebbségi békét; nem verseket írnak, nem regényeket Erdély aranykoráról, hanem szociográfiát, s felváltva olvassák Marxot és Szabó Dezsőt. Most még együtt vannak, de egy-két év, s lesz, aki'megtér a konzervatív nacionalizmushoz, mások balra mennek, megint mások egészen jobbra. A kisebbségi sors érlelte trianoni fiatalság útja talán a Sarló történetében követhető legjobban. Nem véletlenül: ez a mozgalom a Duna-völgy legdemokratikusabb államában, Csehszlovákiában született, ott, ahol felszínre törhetett a kisebbségi lét minden ellentmondása.

A J5 éves Balogh Edgár, az egykori sarlós vezető — nemzedéke nevében használva a többesszámot — így emlékszik a kezdetekre, az 1919-as gyermekkorra: „A kabátunk hajtókája alatt magyar kokárdát vittünk, vagy elmentünk jégben-fagyban Dévénybe... és a fölrobbantott Árpád emlékműből elhoztunk egy darabkát. Útközben hazafias dalokat énekeltünk.” Később egyes számra vált, amikor arról beszél, hogy a „trianoni nyomorúság” önmagában aligha irányította volna a tömegek, a nép, a haladás felé: „Nyugodtan lehettem volna bőszült nacionalista, bőszült irredenta, a Horthy-féle propagandáért lelkesülő, majd jobboldali és fasiszta ember is...” Lettek épp elegen, tehetné hozzá. De aki ’átni akart, láthatta a szlovák öntudat ébredését, ellenállását a „csehszlovák nemzeti állam-eszme asszimilációs törekvéseinek” — aki pedig nemcsak a szemét használta, de a fejét is hozzá, az ebből nemcsak a „csehsztovakizmus”, de a magyar irredenta csődjét is kikövetkeztethette. Ebből született a felismerés: ,.a magyar államiságból kiesett”, de „a csehszlovák államiságba még be nem engedett” „értelmiségi önfenntartásnak” csupán egy lehetősége marad: a nép felé fordulás, a nép ,megkeresése’’. Így kezdődik a cserkészmozgalomból kinőtt Sarló falukutatása, „szociográfiai vándorlása”.

A másik felismerést így fogalmazza meg Balogh Edgár: „...mi nem az államhatárokban gondolkodtunk... nemcsak a magyarság etnográfiai egységét hirdettük, hanem ennek az etnográfiailag egységes magyarságnak a szlávokkal és a románsággal való szövetségét is magunkénak váltottuk... Az a racionális fölismerés, hogy az erőszakolt nemzeti álamhoz visszaút nincs, tehát a románokkal, szlovákokkal szemben a fenyegetés értelmetlen és célszerűtlen, mert ez csak jobban kiváltja az ellentéteket — és juttatott ahhoz a kisebbségi meggyőződéshez... híd akarunk lenni!... egy olyan dunai konföderáció felé, ahol független és integer nemzettestek egymással közös államszövetségre lépnek.”

Azt is mondhatnánk: ez itt lehetne a Károlyi és Jászi képviselte program. Hogy nem az, ezt Balogh Edgár 1930-ban írt cikke tanúsítja; ebben elhárítja a vádat, mely szerint „az új magyar nemzedék” opportunizmusból nem kívánja a kapcsolatot az emigrációval, „nehogy felgyújtsa maga mögött a magyar polgári társadalomihoz való visszatérés hídját”. Hiszen — mondja — a Sarló állás- foglalásai „radikalizmusuknál fogva túllicitálták a ma már nagyöbbára konzervatívnak számító (— magyar —) októberi forradalom szellemi örökségét”,

23