Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Vaderna József: Anyám szemébe zárva (vers)

Szivárványhártyádöii elfárad a villám, mennydörgés, kiszárad az ég.

Könny-tavadban hova úsztatom, száraz vihar a fájás forrásánál, elakad, elakad a sírás, árulás dong szemhéjadra.

A folyó csak jelzi bőrét- Dunántúli zúzódás, sérülés.

Tapossák hidak, verik kövek, apró ütések és ő is ütés.

Kos áll a szélinél, öklelkezik észak felé.

Egyik szarva a másiknak utánanő, válság és válság magasa a fiú és ország.

S ezt is leüti a föllendült egyszarvú kecskebak.

Embernek állatvígasz, űrig szédölög növekedve, s súlyától letörik a szarv.

Csak a négy égtáj marad.

Az észak tól a dél tudata hányfeüé hasad?

Kéz érintése nélkül rontatik meg tűz és víz.

Az ájulás megérint.

Merevedik a pupilla, az alkalmazkodó izom, nem mozdul távol és közel, vegetatív a tér, forduljunk el, üres, üres, üres. ..

Pilla-rebbenésű

védekezve nyitódók, tárulkozva csukódók. Ágyék-látnokok, kifeszített nézésű vakok, velem feleződő csillagok, ütéses szikrák a szemhéjamon, anyám.

Pálinkában kinyíló virágzúgás, fölröppenő színek szándéka mellett virrasztók hajnalig, mintha ebbe a kocsmába szültél