Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

tőlük nagyon távol álló — és jórészt elmaradott — tömegekkel. Haraszti Sándor 1930-ban így jellemzi az első tíz esztendőt: „Az élet és az irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban... A vajdasági író a realitások fölé libbent, elvált a politikával, vágyakkal, ijedelmekkel, osztályerők érdekes harcával tarkított kisebbségi élettől.”

Furcsa, hogy a fordulat is egy ilyen „realitások fölé libbent”, „eliramlott napok és elsápadt hangulatok” fölött borongó író, Szenteleky Kornél nevéhez fűződik. Ö az, aki 1928 táján az „asszimilálódó és asszimilálódni nem tudó kisebbségi lélek” regényét készül megírni, és felismeri a kényszerítő feladatot, a „nép és föld” felé fordulást: „Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni.” 1932-ben társszerkesztőjével, Csuka Zoltánnal indítja el a Kalangya című folyóiratát, amelynek gárdája már a kisebbségi helyzet kérdéseire fogalmazza a válaszokat. Halála évében, 1933-ban pedig kimondhatja a legfontosabbat: „A jugoszláviai magyar írók nemes kötelességüknek, külön elhivatottságuknak érezték, hogy hidat verjenek a magyar és délszláv kultúra közé.”

Igen: a hídverés. Értelmes cél volt ez akkor és keserves öncsalás, boldog felszabadulás és szánalmas egérút. Ki hogyan érezte, értelmezte.

Makkai Sándor így beszél erről 1927-ben:

„Az erdélyi magyarság kiszakíttatott egy ősi nemzeti közösség kötelékéből s politikailag egy új állam kötelékébe került, melybe elhelyezkednie és beilleszkednie nemcsak kényszerű, hanem saját élete érdekében öntudatosan parancsoló kötelessége is... De vannak tények, amelyeken- viszont nem változtathat az, hogy az erdélyi magyarság tőle független sorsalakulás következtében Románia polgárságába tagozódott. Ezek azok a szellemi tények, amelyeket öröklött vallása, nyelve, erkölcsi, tudományos és művészeti kincse és tradíciói, egyszóval nemzeti kultúrája alkotnak. Nem is vitatható, hogy ezen a szellemi kulturális téren a kisebbségeket, állampolgári kötelességeik teljesítésének érintetlensége mellett... az önálló és önértékű élet lehetősége és joga illeti meg, illetve kötelessége terheli. Ez az önállóság a viszonyok kényszere következtében is nemcsak az állam kultúrájában képvisel külön színt, hanem önállóságot jelent a magyarországi kultúrával szemben is, anélkül hogy az azzal való természetes és történelmi szellemközösséget megtagadná... Ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálra ítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakí'ttatott, mindenütt egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő... Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbségek kultúráját ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét és sajátságait mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja... A kisebbségek vannak hivatva... egy egyetemesebb emberi szellemiség, egy a nemzeteket összekötő kultúra és végre az igazi embertestyériség nagyszerű és gyógyító jövőjének előkészítésére.”

A hídverés — vagy inkább híddá válás — gondolata szükségszerűen meg- fogamzott mindhárom kisebbségi irodalomban. Enyhítette az anya-kultúrától való elszakítottság kínját, gyógyszerként szolgált a provincializmustól, a lassú elsorvadástól való félelmek ellen, önbizalmat — olykor bizonyos felsőbbség- tudatot is — adott, s a megtartó küldetés mellé Duna-völgyi, sőt egyetemes emberi távlatokat. A gondolatot tarka népviseletbe öltöztetik vagy osztályharc vasába, papos talárba; messianisztikus versekből lobog, politikai célokért vagy épp azok ellen. A 20-as években még a premontrei papköltő Mécs László is

22