Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)
a kisebbségi kultúra védelmére. Az együttműködést megkönnyíti a transzilva- nizmus értelmezésének többféle lehetősége. Később majd mind jobban megnehezíti az egyszerű igazság, hogy világnézeti kérdések tisztázásának huzamos megkerülgetése végső soron a konzervativizmusnak kedvez. A román hatalom eltűri a transzilvanizmust mind konzervatív, mind haladóbb értelmezésében is: kisebb rossznak tartotta egy — a magyarországi irredentizmustól elszakadó — partikuláris nacionalizmus vagy épp nacionalizmustól mentes kisebbségi gondolkodás kialakulását Erdélyiben. Százegynéhány magyar nyelvű lap megjelenését engedélyezik az első években, az irodalmi élet virágzását pedig épp a Szépmíves Céh működése bizonyítja. A támadás — már láttuk - „alulról” folyt, főiként az iskolapolitika és a helyi közigazgatási rendeletek szintjén. Jellemző az erdélyi szellemiségre, hogy képviselői — először és csaknem egyöntetűen — visszautasítják mind a pesszimista jóslatokat, mind a gyermeteg illúziókat. Makkai Sándor, az erdélyi református püspök — „konzervatív reformer”, aki a „magunk revízióját” hirdeti egy protestáns liberalizmus jegyében — nemcsak az általa képviselt irányzat nevében fogalmaz: „... Magyar- országon rólunk egy romantikusan sötét kép alakult ki. Azon sem csodálkozom, ha itt is akadnak ennek e képnek látói... Szörnyű veszteség, nyomor, sebek, romok égbekiáltó jajszavával erőszakolni ki egy ellenséges vagy közönyös világ alvó lelkiismeretének fölriadását: teljesen reménytelen erőlködés. Megható anakronizmus Európában az a magyar romantika és szentimentalizmus, amely még hisz egy ilyen lelkiismeretben. Még inkább, ha hisz annak gyakorlati megmozdulásában. De hamis is ez a politika, mert a halálnak vagy a csodának tétlen várására szoktatja a nemzetet... Az igazság az, hogy egy nép sem akar meghalni. És csak akkor halna meg, ha maga akarná a halált... Ez az egész temetési ceremónia testvérieden megsértése annak az erdélyi magyarságnak, mely tényleg nagy és keserves viaskodásban próbálja megbizonyítani, hogy élni akar és tud is...” A masaryki demokrácia hasonlíthatatlanul jobb akár a magyar, akár a román rendszernél. Vonzó menedék tehát mind a polgári, mind a szocialista és kommunista emigráció számára, s még alkalmat is ad a politikai életben való részvételre. (Más kérdés, hogy a kormányzat megpróbálja a kommunisták ellen kijátszani a szociáldemokrata menekülteket, s azért is tűri a kommunisták tevékenységét, hogy ellensúlyozza a nemzetiségi nacionalizmust.) A szabadabb — és óvatosabban manipulált — légkörben természetesen irányzatokra bomlik a magyar kisebbség politikai — és ami ezzel összefügg: kulturális — élete. A nacionalizmus mellett ott a köztársaság iránti lojalitást képviselő „aktivista” irányzat, de a magyarok lakta vidékeken igen nagy a Csehszlovákiában legálisan működő kommunista párt befolyása is, amit nagy mértékben magyaráz az itt osztály- és nemzetiségi formában egyaránt jelentkező elnyomó politika. A „nagyszerb” hegemóniára alapozott jugoszláv államgépezet fojtotta el legradikálisabban a kisebbségek politikai életét, egészen a legalsó szintekig. A 20-as években megalakult polgári Magyar Párt működését rendőri zaklatásokkal gyakorlatilag lehetetlenné tették, a nemzetiségi többségű helységekben újra és újra feloszlatták a választott képviselőtestületeket, amíg ki nem kényszerítették a „kívánatos” arányt. Egyedül a kultúra területén engedélyeztek valamelyes mozgást. Tragédiája volt azonban a vajdasági irodalomnak, hogy művelői az első időben jórészt futurista, konstruktivista, aktivista, expresszionista emigránsok voltak, akik nem tudtak kapcsolatot teremteni az ízlésben 21
