Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)
el a középkori magyar kultúrát a török hódoltság; alig-alig újra sarjadhatott az osztrák telepítési politika, a sokáig zavaros közjogi helyzet és az örök nemzetiségi ellentétek miatt. A magyar lakosság zöme: nagy részéhen tanyavilágban élő földművesek és erőtlen városi kispolgárság, erős hagyományrendszer és helyi műveltség nélkül. Ahogy Szenteleky Kornél 1927-ben írja: „...ezen a józan, disznóól szagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlofcú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?” Ugyanakkor a 17.—'18. századiban betelepült szerb etnikumnak igen erős szellemi hagyománya volt ezen a tájon: a török-megszállta balkáni vidékekről ide menekült mind az egyházias, mind a ■világi délszláv kultúra. Újvidék a 18.—19. század fordulóján méltán viseli a „Szerb Athén” díszítő jelzőt. A Felvidék — „ferde kucsmás kurucok” és „sárga szakállú ötvösök” hazája — már egészen más táj: a nemzetiségek együttélése itt sem volt zavartalan, de régi és folyamatos hagyománya maradt mégis ennek az együttélésnek; a városi és falusi magyar etnikum pedig erős, a középkorig nyúló gyökerekkel kapaszkodott a földben. Modernebb kultúrája, szellemisége viszont nem volt annyira önálló és karakterisztikus, mint Erdélyé: 1867 után — földrajzilag is erősebben kapcsolódván a „középponthoz” — sókkal inkább fügött Budapesttől, tehát jobban meg is sínylette az amputácdót. Ilyen szempontból tehát a Romániáihoz került magyar etnikum volt a legjobb helyzetben. A „magas homlokú hitvitázók” földjén nemcsak a folyamatos múlt, a- hihetetlenül erős gyökérzetű népi kultúra szolgált a megmaradás támaszául, hanem a 16. század derekától „két pogány közt” élnitudó erdélyi fejedelemség függetlenségi és műveltségi hagyománya, a vallásszabadságban gyökerező demokratizmus is — megerősítve a tudattal, hogy a hódoltsági időben az egész magyar kultúra és függetlenség fellegvára volt Bethlen és Bocskai állama. Erdélyben az impériumváltozás után tüstént formálódni kezd a transzil- vánizmus elmélete, amelynek elemei ezt megelőzően is ott voltak a Királyhágón túli lelkekben, s amelynek hatása alól egyetlen későbbi irányzat sem tudta egészen kivonni magát. Lényege: van egy sajátos „transzilván” lelkiség, amely tájban és történelemben gyökerezik, összeforr az „ősi földdel”, ilyképpen az „örök nép” kifejezője. Ködös, romantikus elmélet, szinte hajlamosak vagyunk a náci ideológiával rokonítani; csakhogy a transzüvánizmus nemcsak ennyi volt, hanem — a hitvitázó és könyvnyomtató ősök szellemében, Kunoz Aladár megfogalmazása szerint — „nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külön hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását” is jelentette. Két tábor alakul ki mindjárt kezdetben: a konzervatív — földbirtokos arisztokrata, dzsentri és részben középosztálybeli — rétegeké, amelyet 1922-től a Magyar Párt képvisel, s a Magyar Néppártba tömörült liberális, reálisabb szemléletű középrétegeké. Természetes, hogy a hivatalos Magyarország rokon- szenvét és támogatását az előbbiek élvezik. De viszonylag rövid időn belül mindkét oldalon elkövetkezik a kijózanodás: az egyik fél nem bízik már Budapest erejében, a másik nem hisz többé Bukarest belátásában. A viszonylag közös érdek kialakítja a viszonylag közös magatartást: a két tábor egyesül. A politikai fúzió vetületeként jön létre 1926-ban az „írástudók fúziója”, az Erdélyi Szépmíves Céh: az írók — arisztokraták, polgárok, plebejusok — igyekezvén félretenni politikai, világnézeti ellentéteiket, egységfrontba tömörülnek 20
