Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

nyitja. Károlyinak számol be egy 1927-es amerikai vitaciklusról, amelyen felszólalván keményen bírálta a Horthy-rendszert; a végén felsóhajt: . kínos

érzés igazat mondani, amikor a kisantant küldöttei ugyanezen a gyűlésen keményen hazudtak, hogy micsoda minta demokráciát létesítettek ok az új államokban.”

*

Járkál itt most az országban egy bizottság, olasz tisztekből, akik bejárják a városokat és feltúrják a kemény fagyos földet és viszik haza a hősi halottaikat; szóval tegnap délután szállították el innen, a kecskeméti temetőből őket és erre voltam kirendelve... Az olasz tisztek úgy voltak öltözve, mintha az Alpesekbe készültek volna, bőrkábéutok, sícipők, sálak, prémsapkák, de még így is dideregtek szegények, kétszeresen érezhették mi jaz, idegen földben feküdni, ilyen hideg, jeges földben. Mire mi odaértünk, már be volt rakva mind a harminchárom halott szép sorjában, deszkaládákba csomagolva, a nagy teherautóba. Beszentelte őket a pap, aztán koszorút tett az autóra a helyőrség, és lassan megindult a menet, elől a katonaság zenével, a lépésben hajtó kocsi mögött az olaszok és mi — így kísértük őket egy darabon, aztán beszálltak előre, meggyorsították az autót és mentek tovább. Én is... egyenesen mentem az erdélyi írók, az Erdélyi Szépmíves Céh felolvasó estjére... Felolvasó körúton vannak most itt, bejárták a keleti városokat, Debrecen, Szolnok, Szeged, és most Kecskemétre jöttek... Kicsit féltem, hogy csalódni fogok, hiszen tudod, hogy szeretem és mennyire tartom őket... Persze nem olyanok voltak, amilyennek elképzeltem, de hasonlók, úgy hogy anélkül hogy tudtam volna, melyik kicsoda, eltaláltam. A városháza nagy iközgyűlési termében volt az előadás... Bejöttek és leültek a magas, faragott hátú székekbe, a freskós és mozaikos boltozat alá, elől a vezetőjük, Bánffy Miklós (Kisbán Miklós) a finom öreg fejével, kis diplomata mosollyal hajtva meg a fejét a tapsoló publikum előtt; aztán Ligeti Ernő, Kós Károly és Tamási Áron, akkora homlokkal, fejjel, hogy szinte ijesztő, csúnya székely arcával, és Kemény János báró, aki a mecénásuk és ott Erdélyben házigazdája az Erdélyi H élik o nnak — úgy tapsoltam a többiekkel, mint ritkán szoktam...

ÖSTERREICHER GYÖRGY TÜZÉR HADNAGY LEVELÉBŐL,

KECSKEMÉT, 1933. DECEMBER 15.

Nemcsak az volt a kérdés: túléli-e Trianont a megmaradt államterületen élő nemzet? hanem az is: képesek lesznek-e a határokon toll került, az etnikai törzsről leválasztott magyar tömegek létük új formái között kialakítani egy olyan modus vivendit, amely lehetővé teszi életbenmaradásukat ? A válasz nem volt egyszerű. A kiegyezés után mind politikai-gazdasági, mind kulturális szempontból Budapest lett az ország középpontja: a helyi magyar centrumok részben elsorvadtak, részben csak afféle „leányegyházai” voltak a fővárosnak. A provincializmusba süllyedt városok az első időben nem voltak alkalmas bázisai a kisebbségi létnek; ehhez járult a felsőbb tanintézetek részbeni vagy teljes megszűnése és az értelmiség tömeges átköltözése Magyarországra.

De nem' volt egyforma a három utódállamba került magyar kisebbség helyzete egymáshoz viszonyítva sem. A különbözőségek okai között pedig, túl az egyes államok politikai-gazdasági differenciáin, ott volt a kisebbségi jelent nagyban meghatározó történelmi múlt is.

Ilyen értelemben a legrosszabb helyzetbe a Vajdaság — Bácska és Bánát — magyarsága került. Ezen a tájon — láttuk már — szinte nyom nélkül söpörte

19