Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - "Költészet és valóság" Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget
Megint a tűznek ez a sorsunkban, a 20. századi történelemben megjelenő képe. De ugyanakkor — vagy mindezek után, legmagasabb értelemben — a tűz utal a művész hivatására is, amelyhez — tudjuk — ugyancsak tüzes szívek kellenek. Tüzes Illés-szekerek. Ha már annak a tanulmánynak a címét idézed, amelyben Mészöly azt írja, hogy Hubay Miklós tüzet visz, úgy látszik, hogy ő engem is rádob erre a máglyára, mert nem lehet büntetlenül ezeket az emésztő tüzeket felidézni, égjen csak a szerző is együtt a hőseivel, és aztán vigye azt a tüzet, azt az elolthatatlant tovább, ő is, mint a hősei — a két önégető. Nem egy tragédiát írtál, hanem immár hármat. Egy helyen azt írtad, hogy egyszemélyhen vagy az adott témának Aiszkhülosza, Szophoklésze, és immár Euripidésze is. Mi különbözteti meg problematikában, — gondolom, azért kellett újabb és újabb drámákat írnod a témából, — mi különbözteti meg a hármat egymástól? Hát először is kezdjük ennél a szemérmetlen és bevallom megtörtént kijelentésemnél, hogy ennek a témának én vagyok Aiszkhülosza, Szophoklésze és Euripidésze. Mentségemül csak azt merem mondani, hogyha az előbb azt mondtam, hogy a hőseim paranoiások, mint különben a legtöbb tragédiahős — hisz nagyralátásukban szoktak elbukni —, akkor ezt, mint ragályos betegséget a drámaíró is elkaphatja hőseitől. A bukott drámaíróknál — ez a jelző úgy ragad hozzánk, mint az angyalokhoz — a túlzott kivagyiságuk, a hübrisz mindig felfedezhető. Na ennyit beismerésül. De van itt egy másik jelenség is, amire a kérdés, amit feladtál, talán rávezet. Az eredeti dráma írására az igény megcsappant, — elég ha a magyar színházi műsorokra utalok, bár ez mondhatni világjelenség, csak Magyarországon talán valamivel pusztítóbb. Itt most ne beszéljünk novellából átírt színdarabokról, ne beszéljünk regényből átírt színdarabról, sem pedig színpadra vitt rendezői művekről, eposzból átírt látványosságokról, hanem csakis arról a klasszikus igényű drámáról, az irodalomnak arról az évezredek óta nagyon megbecsült műfajáról, amit drámának neveznek, és amelynek megvannak a maga sajátos műfaji ismérvei. Na most, hogyha ez igaz, aminthogy igaz, hogy az autonom dráma háttérbe szorult, akkor ennek a legelső áldozata a drámai műfajokon belül — és itt van igaza George Steinernek — a tragédia lett. Legelőször a tragédia vérzett el a drámairodalom ellehetetlenülésével. Hogyha én a tragédiát szeretném megpróbálni még egyszer legalább példának felmutatni: nézzétek! nem lehetetlen, hanem lehetséges műfaj ez! — a leányzó nem halt meg, csak leütötték — akkor el kell fogadnom azt a helyzetet, amelyben a tragédiák, annakidején, virágzó korokban megszülettek. Mi volt az a helyzet? Azt látom mindenütt, hogy valami mitikus háttér volt mindig mögötte: a görög tragédiák mögött ott volt Homérosz, nagy ' asztalával, ahonnét a lehulló morzsákból is tragédiák lettek: Shakespeare mögött ott voltak az angol krónikák, ott voltak az olasz novellák, ott voltak a latin történetírók művei, és ezek akkor a köztudatban elterjedve épp olyan szájhagyornányszerűen éltek és terjedtek, mint a mítoszok annakidején a görögöknél. Na mostan, mi az, amire ma a modern drámaíró mítoszként számíthat? Napi történelmünk rémtetteit, szép legendáit mire mítosz lehetne, az újságok, a televízió, a tömegkommunikáció már úgy szétszabdalja napihírré, egy napi szenzációvá, hogyha egy drámaíró megpróbálja összesöpörni, abból legföljebb dokumentumdrámát tud összehozni. Világos-e, amit mondok? 280
