Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - "Költészet és valóság" Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget

nét jöttünk, vagy miért vagyunk itt a világon. Egy olyan történet, amelyben érezhetően megvan ez az izgalom is, természetesen kínálkozik drámatémául. De ettől el kell mennünk a dráma más-szerkezetű világába. Ezért merem mondani, (ha jól emlékszem, le is írtam egyszer, amikor hasonlóképpen valaki kérdezte tőlem, hogy mi köze ennek a drámának Soós Imre történetéhez) hogy nagyon sok köze van, és hogy semmi köze nincs.

Tehát életrajzilag nem azt követed.

Én nem azt a szomorú esetet akartam megírni, ami történt itt 1957 nyarán. És nem másoltam a hőseimet élő vagy holt alakokról. Ök feladták nekem (ez az eset feladta) a leckét, és attól kezdve ezek a hősök a dráma műfaji szabályai szerint s abban a zárt térben, amit a színház ad, s abban a kétórás időben, amit a dráma menetrendje alig enged túllépni, megpróbáltam kibontani a történetük magvát, megpróbáltam sorsukat megfejteni és egy olyan megnyugtató formában kitisztázni, amely éppen e kitisztázás révén mindazokra a kínzó társadalmi kérdésekre, amelyeket az ő talányuk feladott, választ tud adni, azaz klasszikus szóval katarzist tud biztosítani. És ha ez a ritka tünemény, a katarzis a tragédia végén megjelenik, akkor bizonyos csak, de akkor bizonyos, hogy megvan a tragédia-forma, hisz tudjuk, hogy a katarzis a fő ismérve az igazi tragédiának.

Minden darabnak jellemzője a címe, itt ennek a tragédiának a címe különösen jellemző, annyira, hogy Mészöly Dezső szellemes megjegyzésében

azt írta, hogy „Hubay Miklós tüzet visz.” Hadd kérdezzem meg, hogy

maga a cím hogyan született?

A címnek is megvan a maga mitikus, mítoszok felé útmutatása. Ez a cím első hallomásra a magyar ősvallások felé mutat, azt hiszem, hiszen az a népdal, amelyikből a címet kölcsönöztem, valamilyen ősi, mágikus tűzvarázsnak az emlékét őrizheti. Amikor Bartókék gyűjtötték, játszó gyerekek dala volt ez. Tüzet viszek, ne lássátok, ha látjátok, se mondjátok — így kezdődik, s nyilvánvaló, hogy annak előtte, valami titkos misztérium lehetett, a titkos beavatás parancsát halljuk ebből a versből, hallgatásra felszólító parancsot: „Ha látjátok, se mondjátok!”. A gyerekek ezt játszva biztosan érezték annak az izgalmát, hogy valami varázslatot űznek tudva, tudatlan, amikor ezeket a rejtélyes tartalmú sorokat fújták. Én a dallamból is kihallani vélem a sámán monoton mágiáját. De ugyanakkor ebben a versben a prometheusi tűzhozás gondolata is benne van. Mi volt ez a tűz? milyen tűzről van szó? Csendesen parázsló házi oltárpak, házi tűzhelynek a tüze? Meleg otthon, vacsoralllat, jól fűtött kemence? Lehet, erre is emlékeznek a darabban. De felgyújtott, elégett asszonyokról is szó van. A dráma parasztfiú hőse elmondja, hogy gyerekkorában a kis öccseivel együtt a hideg szobából hogyan nézték, a jégvirágos ablakon kis holdudvart huhukolva a leheletükkel, hogy hozza-e az anyjuk a lopott szalmát az uradalomból, és látták, hogy az ispán anyjuk mögött futva meggyújtja a menekülő asszony hátán a szalmát, és az anyjuk veri magát a hóba és oltja. Ennek az emléke is benne van a tűz-motívumban, de benne van az orvosnő emléke is, aki kislányként, még nevetve intett az anyja felé, értve, nem értve, hogy hova indul az anyja Auschwitzban, amikor elszakítják tőle.

279