Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - "Költészet és valóság" Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget
Hát ez már a mítosz-tudományra tartozik, amely ma tényleg önálló tudomány- nyá válik, bála a nagy magyar Kerényi Károlynak. Az biztos, hogy amikor én 1957 nyarán meghallottam ennek a csodaszerűen nagy és varázslatosan fiatal magyar parasztszínésznek a hirtelen, értelmetlen, megfejthetetlen tragikus halálát, akkor úgy éreztem, hogy aki ezt megfejti, az megfejt valami lényeges és alapvető dolgot a modern magyar történelemből. Azóta írom ezt a drámát. Miért nem hagyott ez engem nyugton, ez a dráma? Vegyük az alaptörténetet. Egy fiatal színész, akinek a pályája igen mélyről indult, és igen magasra ívelt, már indításában jelképes volt. Hiszen már indításában jelképe volt a felszabadult ország történelmének. Ügy is értelmezte mindenki. S most meg váratlanul megöli magát, friss házasként, együtt a feleségével. Mi történik itt? Két kultúra találkozott ebben az ő tragédiájukban. Ö, a legtisztább képviselője volt a felszabadulással feljövő magyar parasztság hallatlanul gazdag humánumának. Ezt hozta színpadra, modern darabokban éppen úgy, mint klasszikus darabokban. Azt lehetett várni tőle és a nemzedékétől, nemcsak hogy a paraszt-drámákban hitelesebben ábrázolják a maguk társadalmát, hanem hogy mindazzal a gazdagsággal, mindazzal az érzékenységgel, amelyet ők hoznak, a klasszikusokat is újjá lehet értelmezni. És valóban, Soós Imrének volt Debrecenben egy híres Rómeó-alakítása, amely Shakespeare-nek elbűvölően új értelmezése volt. Azután Moliére-t játszott, és Moliére is másként, gazdagabban szólt. Ezt a reményt is jelentették ők... A tragédia másik szereplője, az életbeli tragédiáé, a magasrendű, pesti polgári kultúrának volt a képviselője, idegorvosnő. És tudjuk, hogy Budapest, valamikor a század elején az ideggyógyászatnak, a freudizmusnak rangban, tekintélyben Béccsel vetekedő fővárosa volt. Itt nálunk óriási hagyományai voltak a modern lélekkutatásnak. Egy Ferenczi Sándor, egy Róheim Géza világhírre indult innét. Közbevetőleg, hogyha szabad egy egész friss példát mondanom Budapest mai tekintélyére a tudományok terén: két héttel ezelőtt Firenzében az egyetemen egy kari tanácson egymásután mondják a kollégák, hogy a legjelentősebb, legérdekesebb olasz pszichiátriai folyóirat, amely a címét Freudnak egy esetéből kölcsönözte, „II Piccolo Hans”, egy magyar különszámot adott ki, a mai magyar pszichológusok írják, élükön Hermann Imrével, ezzel tiszteleg a folyóirat a budapesti nagy hagyományú pszichoanalitikus kultúra előtt. Na ezt csak közbevetőleg mondtam. A tragédia másik képviselője tehát ezt a kultúrát képviselte az eredeti történetben is. És ennek a két kultúrának az összeférhetetlenségét vagy a szintézisük lehetőségét próbáltam én — mint számunkra egyik legégetőbb, Nessus véreként égető történeti kérdést a drámában, a dráma eszközeivel megfejteni. Van egy adott történet, és vannak a drámáid, — mi a kettő között a viszony, mi a költészet és mi a valóság? Tulajdonképpen kimondtuk az előbb: az, ami a dráma és a mítosz között van. A valóságot magnak veszem. Morzsák Homérosz nagy asztaláról, mondta műveire az első tragédiaíró. Magnak, morzsának lehet mondani, de a mítoszok persze hordoznak, hordozhatnak valamit, tudjuk, túl a maguk anekdotikus magján, hordozhatnak' mindig valami ígéretet a világ megmagyarázására. A mítoszok legtöbbször eredetmítoszok. A mítoszok arra szolgálnak, hogy a maguk meseformájában megnyugtató választ adjanak nekünk arról, hogy hon278
