Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - "Költészet és valóság" Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget

mert ma már nincs olyan áthidalhatatlan szakadék a Desdemonák és az Othellók között. Tehát itt tulajdonképpen egy idejétmúlt konfliktust ültetek át magyar környezetbe, — ami csak arra vallott, hogy nem ismeri eléggé a középeurópai viszonyokat, ahol ez a konfliktus megterem, holott ha jól tudom középeurópai származású ő is. Így hát hiába viszek tüzet, ő kitartott az álláspontja mellett, hogy a tragédia halott. No hát erre én jöttem a konfliktus második petárdájával, mert mondom, hogy az én Desdemonámnak nemcsak a bőre fehér meg a lelke fehér, hanem a köpenye is fehér. — Szóval orvosnő? — kérdezi. — Több, idegorvosnő — mondom. — Aha, szóval a fiúban nagysági és ala- csonyabbrendűségi téveszmék egyszerre vannak — s már egy csókolózó pár feje fölött még odadobja, hogy — paranoia, mi? — Paranoiából épp csak any- nyi, amennyi egy zseninek szükséges — mondom, s folytatom, hogy lássa, hogy tudok én fokozni — csakhogy a paranoiára az én hősöm ráiszik. — Most már világos előtte a második rétege is a drámának. — Értem és a fiú beleszeret a fehérköpenyesbe — mondja — ez klasszikus. De sajnos, nem mint dráma klasz- szikus, hanem mint tünet klasszikus. — Igen — felelem de a drámában össze is házasodnak, mint egykor Othellóék, Velencében. — Steiner erre azt mondja, hogy akkor az orvosnőn a felelősség, s hogy adjam címnek azt, hogy „Desde- mona, avagy aki megfeledkezik az orvosi esküjéről”. — Megfeledkezik? Dehogyis, hiszen az esküjét most tartja meg csak igazán. Az orvosnak hivatása a gyógyítás, de a pszichoterápiának nemcsak represszív módszerei lehetségesek, hanem szeretettel is lehet gyógyítani, és a szeretetnek nincs szélső határa, az beletorkollhat a szerelembe is, a szerelem is lehet gyógytényező.. . Ezt ismeri fel az orvosnő. — Steiner, aki akkor már mindent tudott arról az új mozgalomról, amely megindult a pszichiátriában (sok magyar képviselője is van ennek Angliában, Amerikában, a -híres Szász professzor, például), mondja is: — A felismerés divatos, csakhogy ezt tudományosan nem lehet elfogadtatni. — Akkor már fölényben voltam egy drámaelméletíróval szemben. — Ki akarja elfogadtatni? Meghalni egy drámában egy téves eszméért is lehet, sőt, azért lehet csak igazán. — Halál is van? — mondja — brávó, és ha szabad kérdeznem: melyikük hal bele? — Válaszom — ahogy én most vissza emlékszem — megsemmisítő volt. — Természetesen mindkettő, mint Shákespearenél. — Nem tudom már hány év (vagy hány évtized?) ködén át valahogy így rekonstruálnám most ezt a beszélgetést, vagy jobban mondva: dramatizálnám.

Itt tulajdonképpen majdnem elmondtad a mű cselekményét, történését, szereplőit. A dráma magja egy régi tragédiát juttat eszünkbe, — most a tragédiának nem műfaji értelmében, hanem ahogyan köznapilag szoktuk említeni: Soós Imre történetét idézi fel.

Örülök, hogy kimondtad. Ha igaz az a híres dramaturgi tétel, hogy a görög tragédiáknak az alapja mindig a mítosz, akkor nyugodtan mondhatni, hogy ennek a drámai kísérletnek, a megismételt erőfeszítésnek, amit végeztem a Tüzet viszek írása során egy tiszta modern magyar tragédiáért, mítoszi előzménye csakugyan a Soós Imre és a feleségének a tragédiája.

Bocsáss meg, hogy közbevágok, de azt is tudjuk, hogy a klasszikus mítoszoknak valóságos történetek voltak akkor is az alapjai, és úgy emelkedtek a mítoszba.

277