Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - "Költészet és valóság" Hubay Miklóssal Tüzet viszek című tragédiájáról Kabdebó Lóránt beszélget

így — amelyeknek kínzó problematikussága ösztökélt, hogy a dráma műfajában próbáljam megoldani, megfejteni, megvilágosítani őket, de még mindig az volt az érzésem, hogy a műfaj-adta lehetőségek nincsenek kiaknázva ebben a változatban sem. Hogy úgy mondjam, már nem annyira a mondanivaló világos kimondása érdekelt, hanem a tökéletes tragédia-forma reménye, ami felcsillant, ami egyre világosabban feltűnt ebben a bontakozó, növekvő, alakváltó és formakereső drámában számomra... A mi korunkban, amikor már elterjedt mindenütt az a gondolat — George Steinernek a könyvéből is, aki ezt jelszóvá tette —, hogy meghalt a tragédia, persze ha a drámaíró egy modern tragédia lehetőségét érzi egyik művében, akkor ettől a lehetőségtől megigéző- dik és megy utána vakon és bolondul. így mentem én a Thália Stúdióban játszott darab előadásai során és később is e felcsillanó lehetőség — vagy csak li- dércfény? nem tudhattam — után, és írtam új meg új jeleneteket, szétszedtem és összeraktam újból, kerestem, hol lehet ezzel a drámával megtalálni azt, ami George Steiner szerint elérhetetlen a 20. század végén: a tiszta tragédiát, mai témával. Ezért írtam meg azt a legújabb formájú Tüzet viszeket, amelyikben, szeretném remélni, ezt a formai ambíciómat talán elérem.

Említetted George Steiner nevét. És azt a szellemi vitát, amit drámád jelent az ő könyvével, az ő nézeteivel. De tudok róla, hogy gyakorlati vitátok is volt, találkozásotokon éppen a Tüzet viszek témáját vitattátok meg.

Nem azért találkoztunk, hogy ezt megvitassuk, ő itt járt Budapesten, a Pen Club vendége volt, én pedig, mint a Pen Club egyik tagja (mivel ő drámaelmélet-író és én is drámaelméletíró is vagyok és drámaíró is vagyok) valahogy mellérendelődtem vagy -szerveződtem, és én kísértem el egy zeneakadémiai koncertjére. Onnét jöttünk ki, és a Körútra kikanyarodva, — azt hiszem, vacsorázni indultunk, vagy a szállodájába kísértem vissza, már nem emlékszem, — kérdezem tőle: hogy hát mi szépet ír mostan? Ö mondja, hogy most fejezte be A tragédia halálát, és udvarias emberként visszakérdezte a kísérőjétől, tőlem: hogy maga mit ír? Mit mondhatok akkor, ha a vendég azt mondja, hogy ő a tragédia halálát írja? Én persze, hogy azt mondom, hogy természetesen tragédiát írok. Valamelyik első változatánál tartottam akkor éppen a Tüzet viszeknek. Steiner a kihívást elfogadta — ez félig párbaj volt, félig játék — és elkezdtünk barkohbázni, sodródva a tömegben. Az emberek feje fölött dobáltuk egymásnak a kérdéseket. — Ki a hőse? — kérdezi. Válaszoltam: — Parasztfiú, iskolázatlan és zseni. — A tömkelegben elkeveredve kiáltja vissza mint aki már tudja a megoldást: — Szerelme pedig egy túlművelt, szép városi lány. — Nyert. Pontosan — mondom. Mire tökéletes drámatudósként közli, hogy ez melyik rubrikába tartozik, — Othelló téma, csak a fiú arcát be kell festeni feketére. — Megint ő talált, el is ismertem, sőt bevallottam, hogy a hősöm egyszer használja is sajátmagára önkínzóan a bennszülött kifejezést. Drámaértők közt az ilyen játék nagy mulatság, és dobáltuk fel tovább a témát. Én be akartam bizonyítani neki, hogy itten csakugyan egy tragédia nyomában vagyok, tehát megdöntőm az elméletét, rettegjen; ő viszont azt bizonygatta, hogy ez az Othelló téma egyik változata, tehát az alacsonyabbrendűségével küszködő, másodrendű állampolgárnak — a kultúrán kívülről induló embernek — a reménytelen szerelme, vagy tragikus szerelme a velencei, vagy budapesti szép polgárlány iránt, s hogy ez mint téma történelmileg determinált,

276