Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)
debreceni gazdász főhadnagy egymilliárddal szökik, egy külügyminisztériumi tisztviselő csak 300 millióval, a Pannónia Gépgyár két igazgatója Amerikáig szalad a maga pár milliárdjával. Dollárt hamisít az olaszliszkai rabbi fia, ma- darasi parasztok egymillió koronás bankjegyeket fabrikálnak, miközben a Térképészeti Intézetben nagyban folyik az ezerfrankos bankjegyek előállítása. A lapok „fekete krónikái” tele öngyilkosságokkal, családirtásokkal: munkanélküliek, cselédlányok, rendőrtanácsos, katonatisztek, festőművész, színésznő, bankárok és csődbe jutott kisiparosok... Az első igazi nyári öngyilkossági hullám Pesten. Augusztus 8-án és 9-én 10 ember hal meg, 17-én ugyanennyien próbálják eldobni az életüket. Június 6-án Sopron fölött egy strassburgi gyémántkereskedőt a titkára és pilótája közösen hajít ki a repülőgépből, állítólag ez az első légi rablógyilkosság. Márciusban a brilliánskedvelő Leirer Amália gyilkosát hajszolja a fél ország, ma Győrben látják, holnap szobapincérként egy érsekújvári garniszállóban, naponta tíz-húsz Pödör Gyulát fognak el, amíg meg nem találják az igazit a sziléziai Sternbergben, holtan. És szól a nóta Léderer csendőrfőhadnagyról, meg a kávéházi kasszírnőből lett szép feleségéről, meg a mulatós Koudelka hentesmesterről, akinek „se keze, se lába, mégis vígan úszik a Dunába”... Beteg társadalom képe rajzolódik ki az újságlapokon, és a konszolidált politikai élet is a betegség jegyeit viseli. A szociáldemokrata vezetők Bécsben magyarázkodnak a II. Internacionálé bizottsága előtt; jelentésükből az derül ki, hogy ők igazából sohasem gondoltak arra, hogy megtartsák a kormánnyal kötött titkos egyezséget. Ez kirobbantja a vihart a képviselőházban. Bethlen nyilatkozik az MTI-nek: nem ő erőltette a paktumot, maguk a szociáldemokraták ajánlkoztak annakidején, összeférhetetlenségi javaslatok hangzanak el a Bécsben járt pártvezetők ellen, követelik Peyer és öt társa mentelmi jogának felfüggesztését, mert a Royal Szállóban egy vacsorán Károlyi Mihályt éltették volna. Kínos éppen most az egykori különítményes Léderer főhadnagy rablógyilkossága, mert azzal csaknem egy időben került ismét napirendre Somogyi és Bacsó megöletésének ügye. Márciusban még cinikusan magabiztos a főállamügyészség képviselője, amikor úgy nyilátkozik, hogy az újrafelvétel- nek „csak elvi jelentősége van, mert a gyanúsított különítményes tiszteket a katonai bíróság kegyelemre fogja ajánlani a kormányzónak”. De május 31-én — Bethlen előző nap utazott el Genfbe, népszövetségi tárgyalásra — Az Újság című lap felrobbantja a bombát: Beniczky Ödön volt belügyminiszter, aki csak tavaly kapott amnesztiát a királypuccs több legitimista résztvevőjével együtt, nem elégszik meg azzal, hogy a lapt^n közölt vallomásában feltárja az általa vezetett nyomozás részleteit, de „sértő módon aposztrofálja a kormányzó személyét” is. A gyilkosság előzményeiről például ezeket mondja: „...többen a vezérkar tagjai közül megjegyezték, hogy a gaz Somogyi Bélát a Dunába kell tenni. Horthy Miklós fővezér úr Öméltósága azután e kijelentéssel bontott asztalt: — Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!” Beszél arról is, hogy a különítményesek — ugyancsak Horthy tudtával — „akciót” terveztek Nagyatádi Szabó István ellen is, „ha nem paríroz” — csak azt nem tudták eldönteni: „egyszerűen elverjék-e vagy pedig gajdeszbe küldjék”. Arról is szó esik, hogy „a fővezér február közepén, nem sokkal Somogyiék meggyilkolása előtt ösz- szehívta a különítmény-parancsnokokat és előttük olyan értelmű parancsát nyilvánította, hogy a békeértekezletre való tekintettel a további kilengéseknek vessenek véget”. Bár Beniczky szerint az igazi ok nem az volt: „Valószínűbb, 263
