Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

meg holtan. Az orvosi jelentés szívszélhűdésről beszél, az emberek mérgezésről suttognak, titokzatos emberek látogatásáról a szőlőben. Bethlen szép nyilatkozatban védi meg az emlékét, Eskütt Lajos pőre tovább folyik, el is ítélik „tíz rendbeli megvesztegetésért és öt rendbeli csalásért” öt évi fegyházra.

Novemberben kínos napokat él át a szociáldemokrata pártvezetőség is. Az áprilisi kongresszuson Farkas István még ezt mondta beszámolójában: „Komisz gyanúsítás az, mintha a párt és a kormány között valami paktum állna fenn” — novemberben viszont kiderül, hogy az 1921-ben kötött titkos megállapodáson ott az ő aláírása is. A peyerista vezetés most kényszerhelyzetre hivatkozik, arra, hogy csak ezzel biztosíthatták a párt legális működését, és százakat hoztak ki így a börtönökből, internálótáborokból. A csalódás mégis igen nagy, szakadásokra vezet a szakszervezeti mozgalomban is, s tulajdonképpen előkészíti a munkásság egy részének balratolódását — noha a párt parlamenti képviselői keményebb ellenzékiséggel igyekeznek ellensúlyozni a tömegek kiábrándultságát.

Fárasztó hónapja lehetett Bethlen Istvánnak ez az 1924-es november: 27- én még utoljára vall Eskütt Lajos pőrében, másnap, 28-án ismét tanúskodik, ezúttal a „bombapör” vádlottjai ügyében: ők — Márffy József és társai — robbantottak az Erzsébetvárosi Körben, ők küldték a pokolgépet Miklós Andornak és Rassay Károlynak, ők voltak a csehszlovák és francia követség, az újpesti zsinagóga merénylői is. December 13-án, két halálos ítélettel, tulajdonképpen lezárul az „ébredő” terror „klasszikus” időszaka.

Adolf Hitler ebben az időben a müncheni törvényszék ítéletében kiszabott öt évi várfogságát tölti, és bizonyára túl van már a Mein Kampf első fejezetein.

Az európai politika kaleidoszkópja ebben az esztendőben új — gyorsan változó — formákat mutat. A brit Munkáspárt választási győzelmét követően január 22-én — épp Lenin halála napján — MacDonald lesz a miniszterelnök. Wilson — ő február 3-án hal meg — megéri még, hogy Nagy-Britannia kormánya bejelenti a Szovjetunió elismerését. Henderson külügyminiszter február 25-én kijelenti, hogy „a szövetséges államférfiaknak, kik országaikat Párizsban képviselték, nem sikerült egy igazságos és tartós békét létesíteni: a versailles-i szerződés határozmányai valóságos megcsúfolásai a történelemnek.” Hogy a lényeg világosabb legyen, hozzáteszi: a brit kormánynak az a föladata, hogy „megteremtse a valódi békét”.

Ügy tűnik, Anglia és Franciaország — a Népszövetség két oszlopa — másképpen látják az intézmény rendeltetését: a franciák még mindig önnön biztonságuk eszközének képzelik el, afféle „rendőri szervnek”, amely a versailles-i rendszer őrzésére rendeltetett; az angolok — legalábbis MacDonald Munkáspártja — viszont a megbékélés — s ami ettől elválaszthatatlan: a békeszerződések békés revíziója — „végrehajtó apparátusát” látják benne. A brit példát gyors ütemben követik a kapitalista államok — hisz mind nyilvánvalóbb, hogy a Szovjetunió kikapcsolásával nem lehet rendbeszedni Európa gazdasági életét. Csak a franciák tartanak ki makacsul a szovjetellenes irány mellett — s ez még Prágával is feszültséget teremt.

A januári kisantant-konferencia — Benes javaslatára — kimondja, hogy mindhárom tagország önállóan cselekedhet a szovjet kérdésben. Románia is tárgyal Moszkvával, de miután kiderül, hogy nem tudja elismertetni jogát Besszarábiára, tüstént visszakozik. Prága nem vállalja a szolidaritást a Szovjetunió ellenében, Bukarest ekkor a bolgárokhoz közeledik, ami viszont Belg260