Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

keleteurópai államkoncentráció: egy „demokratizált és föderalizált” új monarchia kiküszöbölné a kis államok . civakodását, lehetetlenné tenné Ausztria csatlakozását Németországhoz, politikai és gazdasági egyensúlyt teremtene a térségben. A különbség Millerand és Briand között „csak” annyi, hogy míg az előbbi Habsburgok nélküli föderációt remélt, addig ő bizakodik Károly „nem- zetekfölötti tekintélyében”, akárcsak a magyar legitimisták. Tudtára adja a húsvéti kalandra induló királynak: az utódállamok lármát csapnak majd, a nagyhatalmak pedig tiltakoznak, de végül, mindenki elfogadja a kész helyzetet — amennyiben csakugyan sikerül kész helyzetet teremteni. Károly legnagyobb tévedése nyilván az, hogy reméli: a fait accompli megteremtésében nem lesz hűségesebb segédje, mint Horthy Miklós.

A kormányzó azonban aggódik „nemzetért és királyért”: hivatkozik a békekonferencia egy évvel előbbi jegyzékére, amely szerint a restauráció nem tekinthető az ország belügyének. S úgy tetszik, igaza van: a „lárma” túl nagyra sikeredik. Prága, Belgrád, de még Bukarest is — a kormány erősebb az udvarnál — tüstént tiltakozik: ha Károly április 1-ig nem távozik Magyarországról, háborút indítanak. Londonban nem tetszik a harci lárma, de Rómából annál inkább szítják a tüzet, s ebben része lehet annak is, hogy ott az olasz királyi családba benősülni készülő Albrecht főhercegben látják a magyar trón várományosát. Végül a három nagyhatalom — Franciaország is! — közösen lép fel az utódállamok mellett: „A Habsburgok visszatérése a békét alapjaiban rendítené meg, tehát ezt a restaurációt a szövetségesek sem el nem ismerhetik, sem pedig meg nem tűrhetik.”

Április 1-én a kisgazdapárti Meskó Zoltán — 1932-ben már Hitler-bajuszt növeszt, és ő alakítja meg az első nyilaskeresztes pártot — a képviselőház elé terjeszti határozati javaslatát, amely szerint „a nemzetgyűlés a nemzet nevében háláját, hódolatát és törhetetlen ragaszkodását fejezi ki Horthy Miklós kormányzó iránt a közelmúlt napok sorsdöntő eseményeiben tanúsított, a nemzet érdekeit szolgáló, egyedül törvényes és alkotmányos magatartásáért”. Április 5-én Teleki Pál miniszterelnök bejelenti, hogy IV. Károly visszatért Svájcba; másnap felolvassa a „legfelsőbb üzenetet”: „Minthogy meggyőződtem arról, hogy apostoli királyi jogköröm lefoglalása most nehéz és elviselhetetlen megpróbáltatásoknak tenné ki a nemzetet... ismét távozom... Bízom az isteni gondviselésben, hogy el fog érkezni a pillanat, amikor ismét szeretett hazámban maradhatok.” A legitimista külügyminiszter, Gratz Gusztáv így fejezi be jelentését: „A király, fájdalom, elhagyta az országot.” A mondatot követő felzúdulás a szabad királyválasztó padsorokban: már a két tábor közötti „isten békéjének” végét jelzi. Teleki szerepe nem egészen tisztázott a húsvéti „királylátogatás” ügyében: lemond, s ezzel elkezdődik a tíz éven át tartó Bethlen-éra.

Nyár elejéig Románia gyors egymásutánban megköti a „védelmi egyezményt” előbb Csehszlovákiával, majd Jugoszláviával — s ezzel teljessé válik a kisantant. Bukarest azon kívül — most már francia segítséggel — közvetít Varsó és Prága között, hogy északkelet felé is elvágja a magyar diplomácia útját. Nyár végére pedig kirobban a konfliktus Burgenland miatt a magyar— osztrák határon.

1921. október 20-án landol IV. Károly repülőgépe Sopron közelében, a dé- nesfai határban: a szó szoros értelmében a közepébe a konfliktusnak, nyilván számításba véve mind az abban rejlő lehetőségeket, mind a rezsim növekvő népszerűtlenségét. Most már nem épít a „kedvelt Horthy” hűségére: kormányt nevez ki, fölesketi a mellé álló katonai alakulatokat és megindul velük Buda252