Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

pest felé. A kisantant tüstént mozdul: ultimátumban követelik a detronizációt, elrendelik a részleges mozgósítást és közösen vádolják a nagyhatalmakat: az új kísérlet egyenes következménye az engedékenységüknek, főként a pár napja aláírt velencei egyezménynek, amely — a trianoni szerződést megsértve — népszavazást ír elő Sopron és környéke hovatartozása dolgában. A nagyhatalmak ugyancsak tiltakoznak, a lényeg a régi: a restaurációt „sem el nem ismerhetik, sem meg nem tűrhetik”. Ugyanakkor védik Horthyt és kormányát a kisantant ellenében: Budapest „korrektül viselkedik”.

Horthy csakugyan „korrekt”: október 22-én kijelenti, a hadsereg az ő kezébe tette le az esküt, csakis az ő parancsait követheti. Gömbös még aznap mozgósítja az egyetemi ifjúságot, viszi őket a király ellen, akinek elővédéi este hatra már Budaörsnél vannak, a pestiek az utcán hallgatják a közeli ágyúdörgést. 23-án megérkeznek az erősítések, a kormánycsapatok délelőtt 11 óra tájban már támadnak, a karlistákat vezénylő Ostenburg lassan visszavonul. Aztán elkezdődnek a tárgyalások Törökbálint mellett, a Csiki-majorban, de már nincs szükség fegyverszünetre: a királyi haderő szétszéled, a magára maradt uralkodópár őrizetét átveszi a nemzeti hadsereg előnyomuló alakulata. 25-én sorban tartóztatják le a legitimista vezetőket, 29-én temetik a budaörsi csata áldozatait, november 1-én pedig IV. Károly és Zita királyné Bajánál felszáll a Glowworm angol ágyúnaszádra, hogy elhagyja Magyarországot. De előbb még tihanyi fogságában megírja utolsó üzenetét: „összes, a magyar alkotmány szerint engem, mint Szent István koronájával megkoronázott magyar apostoli királyt megillető jogaimat kifejezetten ezentúl is fenntartom. A magyar kormány amaz eljárása ellen, mellyel engem a nagykövetek tanácsának határozata alapján az angol Duna-flottilla parancsnokának kiszolgáltat, óvást emelek és tiltakozom, minthogy a magyar törvények értelmében, mint magyarnak, elvitathatatlan jogom van Magyar.ország területén tartózkodni.”

A lárma Károly távozása után sem csitul. A kisantant most már nemcsak a végleges trónfosztást követeli, hanem a soproni népszavazásra vonatkozó egyezmény hatálytalanítását, valamint azt is, hogy megbízottai a jövőben részt vehessenek a Magyarországot ellenőrző katonai bizottság munkájában. Párizs támogatja a követeléseket; ettől London tüstént mérsékeltebbé válik, s eléri, hogy a nagyhatalmak végül csak a trónfosztást követelik egységesen Budapesttől. November 4-én a nemzetgyűlés — „kényszer hatása alatt, mivel fegyveres támadás fenyegeti az országot” — kimondja a detronizációt, érvényteleníti a pragmatica sanctiót, hozzátéve, hogy „a nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja”. A kisantant elégedetlen: követeli annak kimondását is, hogy Habsburg-ivadék szabad királyválasztás alapján sem kerülhet a magyar trónra. De a „nagyok” már unják a dolgot és beérik egy budapesti kormány-nyilatkozattal: a királykérdésben semmi sem történhet nagyhatalmi hozzájárulás nélkül.

December 11-én Apponyi Albert még kijelenti a képviselőházban: ő változatlanul Károlyt tekinti törvényes uralkodójának. De a „cselekvő” legitimizmus végképp vereséget szenvedett, noha a királyhű arisztokrácia még jó ideig kellemetlenebb lesz a bethleni éra számára, mint a könnyebben kezelhető polgári — vagy épp peyerista szociáldemokrata — ellenzék. A letartóztatott legitimista vezetők egy része hamarosan szabadlábra kerül, mások majd csak 1924 nyarán kapnak amnesztiát. December 17-én — nagyhatalmi ellenőrzés mellett — befejeződik a népszavazás: Sopron és környéke 15 334 szavazattal 8 227 ellenében magyar marad. Ügy tetszik, ez az első győzelem Trianon felett.

253