Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)

főherceg” — unokája a Pest-szépítő József nádornak, és unokaöccse az 1848- iki István nádornak, a „független magyar trón” akkori esetleges jelöltjének —; de tulajdonképpen nem is ő, „József apánk”, a világháborús magyar bakák mondvacsinált „védőszentje” volt a tulajdonképpeni trónkövetelő, hanem fia, József Ferenc, a jog- és közgazdaságtudományok doktora: állítólag neki köszönhető az egykor divatos társasjáték — „a főherceg vizsgázik” —, amelyben a pofonegyszerű kérdésre adott falrengetően buta válaszról kell bebizonyítani hajmeresztő logikával, hogy az végső soron helyes, sőt zseniális. Épp ellentéte

— okos, jó megjelenésű, lebilincselő modorú fiatalember — a másik trónigénylő „magyar Habsburg”, Albrecht főherceg. Ö még „nemzeti királyként” is számításba jöhetett; nemcsak azért, mert családfája anyai ágán egy Árpád-házi királylány is szerepel, de azért is, mert az anyja — minekelőtte egymás után nyolc leánnyal ajándékozta meg férjét, Frigyes főherceget — kilencedik gyermekként szülte meg őt, a pletykák szerint Prónay Gyula ezredes, főhercegi szárnysegéd hathatós közreműködése eredményeképpen. Tény, hogy a különítményparancsnok Prónay Pál — az előbbinek öccse — atyafiságos szeretettel gyámolítja, és Albreohtnek esze ágában sincs tiltakozni.

Törvényszerű szinte, hogy József főherceg 1944-ben ott „ministrál” Szálasi hatalomátvételénél, Albrecht pedig náci ügynökként fejezi be változatos politikai pályafutását. S van még egy — tulajdonképpen érthető — furcsaság: a szabad királyválasztást átszínező fajvédő eszmék később jól beilleszkedtek a fasizmus gondolati rendszerébe, míg a legitimizmus — szöges ellentétben mind a „fajiság” elvével, mind a Habsburg-reményeket keresztező német Anschluss- törekvóssel — szembekerült a szélső jobboldali áramlatokkal. Furcsa jelképe az is az eltorzult viszonyoknak, hogy később a legitimistákat ott találjuk a magyar függetlenségi gondolat védelmezői között: a két korábbi ellenség, a „szabad királyválasztó” Bajcsy-Zsilinszky és Szekfű Gyula, a „Habsburgok házi történésze” 1941-ben már együtt szerepel a Népszava híres karácsonyi számában. 1944-ben pedig a legitimizmus Pallavicini György őrgróf vezette megmaradt töredék erői ott vannak az ellenállás Magyar Frontjában — együtt a kommunistákkal.

1921-ig bizonyos nyugalom uralkodik karlisták és „nemzetiek” között. A békesség záloga ekkor még épp Horthy személye: egyik oldalon Ferenc József egykori szárnysegédjét, a másikon a lehetséges uralkodót látják benne. Ő maga

— nem hivatalosan, persze — többször is hangoztatja: ha túl vagyunk a békekötésen — amelytől jobb feltételeket remélhetünk Habsburgok nélkül —, ő kész átadni a hatalmat „felkent uralkodójának”. Aztán beköltözik a Vár királyi lakosztályába, a nemzetgyűlés becikkelyezi a trianoni szerződést, s a mind türelmetlenebb IV. Károly 1921 március végén egyszercsak Budán terem. „Hűséges ^tengernagyát” a pletyka szerint a palotakertben lepi meg, amint épp a húsvéti nyuszi ajándéktojásait keresgéli fiaival a díszcserjék tövében.

Károly akciója előkészítetlennek és ostobának tűnik. Pedig voltak bizonyos előzményei. Ferdinánd román király — saját nacionalista kormánya ellenében

— titokban hozzájárult a „kolléga” visszatéréséhez, amennyiben az hajlandó lemondani a Romániához csatolt területekről. A brit arisztokrácia — mint politikai erő: a Lordok Háza — ugyancsak hajlandó támogatni a restaurációt a hivatalos angol kormánypolitika ellenében. De az ügy igazi „szürke eminenciása” Briand, a francia miniszterelnök. Ö is abból indul ki, amiből már előtte Mil- lerand és Paléologue: hogy Franciaország számára az adott zűrzavarnál nagyobb biztonságot nyújtana mind a németek, mind a bolsevikok ellen egy közép251