Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Tóth Bálint: Most osztják a vacsorát (novella)
TÓTH BÁLINT Most osztják a vacsorát A harangszó elszállt a tetők felett. A visszhangos kis udvar felerősítette. Talán takaródéig sikerül elfáradnom — gondolta — arra meglesz a hatvan kilométer. Szép. A falon kékleni kezdtek a sárga üvegkockák. Hat óra lehet. Már korán al- konyodik. De van úgy, hogy csak felhős az ég. Még egy óra vacsoráig. Addig sakkozzunk! Kilépett a világos király előtti paraszttal — e4 — mondta magában, aztán — e5 — és a sötét király előttivel is kilépett. Most még minden lehet — gondolta. — Csak nyílt játékot! Mert különben belebonyolódom az állásba. D4 — mondta magának — legyen dán csel. Sóhajtott, azt játszotta a legtöbbször. A hatodik lépés után elfáradt. Behunyta a szemét, kétszer-háromszor úgy járt oda-vissza egyik saroktól a másikig. Próbálta maga elé képzelni az állást. Nagyon nehezen ment. Hagyjuk — gondolta — majd holnap reggel innét folytatom. Olaszozzunk inkább. Valahol a folyosó végén bevágtak egy ajtót, összerezzent. — Corraggio! Corraggio! Non perdere la testa! — mondta magának. — Come serisse Dante? — Próbálta felidézni a tercinát, de csak az utolsó két sora jutott eszébe olaszul. Hogy is fordította Babits? Magyarul talán eszébe jut. „Szemem szemében, néztem azt a foglyot, aki felnyúlt fejével, homlokával, minthogyha mélyen megvetné a poklot.” — Hirtelen megállt, mintha a folyosón jönne valaki. Nem. — „Col petto e col la fronte: mellével, homlokával.” Farinata. Ez igen lényeges. A fej magában kevés ehhez. Mellével, homlokával. A háta mögött kicsapódott az ajtó. Megfordult és vigyázzba vágódott. — Hatszáznyolc per egyes — jelentette. A nevét nem mondhatta meg itt fent senkinek. — Na, nyomás! — szólt rá az ismeretlen alhadnagy a feketebajszos tizedes mellett, és a szemével kifelé intett. A parolija színéről látta, hogy az épület másik szárnyából való. Kipattant az ajtón, a tizedes becsukta utána. Elindultak hármasban a folyosó vége felé. Az iroda előtt az alhadnagy rászólt. — Álljon a falhoz! Mind a ketten bementek az irodába. A feketebajszos tizedes jött ki előbb. — Na, kicsi! — mondta, és a kezével felfelé intett, hogy azt szabadulásnak, de akasztásnak is lehetett érteni. Érezte, rettenetesen elfehéredik. A gyomra kezdett el remegni, aztán a remegés feljött a nyakáig, és szétáradt a kezeibe. — Szánalmas látvány lehetek — gondolta. — Hogy az isten verné meg őket! Akkor lépett ki a viplafogú az irodából. A szeme vörös volt, ásított. Ű is tizedes volt. 237
