Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)

valami szekértábor..Vagy mint Mercy gráf bánsági német telepesfalvai a 18. században.

A Slovak 1927. április 23—i száma szerint a Földhivatal a légionáriusok letelepítése után most már külföldről hozza haza a cseh családokat, s miközben a szlovákok kivándorlása változatlanul folyik, „a cseh betelepülők egyszerűen birtokba veszik Szlovenszkó legjobb termőföldjeit”. 1931. május 15-én pedig így ír Milan Hodza agrárpártjának lapja, a Slovenska Politika: „Pozsonyban az állam most két óriási palotát épít, az igazságügyit és kereskedelmit. És kilk végzik ezeket a munkálatokat? Prágai cégek. A szlovákok hiába pályáztak... Szlovenszkó teljes jogú része államunknak, és nem tűrheti, hogy másodrendű tényezőnek, vagy Prága elővárosának tekintsék.” Két héttel később a Hlinfca- párt már „kultúrharccal” fenyegetőzik az iskolaügyben, az evangélikus nemzeti párt pedig határozatot hoz: „Tiltakozunk az ellen, hogy a cseh Tudományos Akadémia beavatkozik a szlovák nyelvi és helyesírási reformba, s követeljük, hogy a hivatott szlovák tényezők őrizzék meg szóban és írásban szlovák anyanyelvűk eredeti zamatát.”

Prága az „egynemzet” koncepciót erőlteti, Budapesten pedig azt hiszik, ez a magyar irredentának kedvez. Egyik oldalon sem hajlandók tudomásul venni azt a valóságot, amelyről Balogh Edgár beszél, az akkori időkre emlékezve: „Bizonyos racionális felismerés, a szlovák nemzetalakulás folyamatát történelmileg mintegy irreverzibilis folyamatot érzékelteti velem, nem tudom elhinni már, hogy a szlovák nép visszavedlik, hogy úgy mondjam buta tóttá, aki nem tud — önhibáján kívül — szlovákul írni és magyarul sem tanult meg. Hiszen ez a bizonyos buta tót... produktuma volt az Apponyi-féle elnemzetlenítő politikának..

A „racionális felismerés” hiánya is tette, hogy az irritált szlovák nemzeti érzés a tömegek egy részénél sovén nacionalizmusba csapott át, s kitermelte a szlovák fasizmust, amely később „természetes szövetségesét” látta a köztársaság léte ellen törő náci Németországban. S bizony, 1939 keserves tavaszán nemcsak a feketeruhás Hlinka-gárdisták, hanem a szlovákság elég nagy tömegei nézték gúnyosan a „cseh tökfejek” — a benesi politika letéteményesei és egyben áldozatai — szánalmas hurcolkodását hazafelé. A „benesi koncepció” végső soron bűn volt nemcsak a szlovákok, nemcsak a különböző nemzetiségek, de a cseh nép és az egész' csehszlovák állam ellen is. És Benes nemcsak Horthyék, nemcsak Hlinka és Tiso bűnéért, de a magáéért is áthárította a felelősséget a magyar kisebbségre abban a bizonyos 1945-ös kassai beszédben, amelyben mindössze egyetlen „és” szócska jelzi az 1944-es szlovák felkelésből kényszeredetten — és ami nagyobb baj: rosszul! — levont tanulságot: „Ez az állam csak a csehek és szlovákok állama, és senki másé.” E mondat jelzi az elsőben gyökerező második benesi bűnt: egy „kollektív bűnös” népcsoport teljes jogfosztását, a ki- és áttelepítő vonatokat, a terrorisztikus „reszlovakizáoiót”.

Hogy az „ezeréves államközösséget” visszaállítani akaró hivatalos Magyarország épp a szélsőséges nacionalistákban — szlovák néppártiakban, hor- vát usztasa terroristákban — véli megtalálni alkalmas szövetségeseit, ez sajnálatosan törvényszerű. Ahogy szinte törvényszerű a pártvezér Tiso — a későbbi fasiszta államelnök — esete, aki már-már titkos egyezséget köt a magyar kormánnyal, amikor a békési szlovákok között utazgatva, mint gyanús személyt, elfogják a csendőrök, és alapos leckében részesítik magyar-szlovák barátságból. ..

De akkortájt még a közvélemény nagy része is meg volt győződve az egy14