Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)
György csúfondáros megállapítására kell gondolnunk 1937-ből: hegyláncokat, folyóvölgyeket nem tologathatunk ide-oda, de ezeknek akadályként vagy kapocsként való felfogása pusztán „geopolitikai önkényen” múlik... A hegylánc — mondja Dvorsky — a klasszikus felfogás szerint általában akadályt jelent; ám a cseh és szlovák tájat elválasztó Kárpátok esetében a dorsalis princípium, a gerincvonulat elve érvényesül: a hegység „összetartja” a lábánál kétoldalt kezdődő alacsonyabb területeket. A „gerincnek” természetesen megfelelő „izomzatna”, egységes nemzetre van szüksége mindkét oldalon, hogy összetartó szerepe érvényesüljön. A sürgető feladat tehát: az egységes „csehszlovák nemzet” megteremtése. Ez — s a benesi Ikonoepció, amelyet alátámasztani hivatott — szöges ellentétben állt az ígérettel, amelyet Masaryk tett 1918 májusában, Pittsburgban az amerikai szlovákság képviselőinek: hogy a csatlakozó Szlovákia teljes autonómiát élvez majd az eljövendő, föderatív köztársaságban. Kárpát-Ukrajna rutén népe ugyanezt az ígéretet kapta, amennyiben elfogadja a felajánlott csehszlovák protektorátust. Az ígéret ígéret maradt. A következmény: Prága és a szlovákság között már a 20-as évek kezdetén súlyos konfliktusok keletkeznek. Az ellentéteket mélyíti, hogy az iparosodott Csehország gyarmatként kezeli Szlovákiát: a bányák termése Budapest, Diósgyőr helyett a cseh iparvidékre vándorol, éppúgy mint az olcsó munkaerő. A városokban dobozház-kolóniák épülnek a „gerinc” túloldaláról érkező „gyarmatosok”, a cseh hivatalnokréteg számára. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, többnyire nem a legjobbak jönnek, hanem a képzetlenek, a kalandor természetűek, a gyorsan érvényesülni akarók. A 20-as évek szlovák választási plakátjai már-már a Badh-korszaik magyar karikatúráira emlékeztetnek: a „civilizátorokat” mint majomtáncoltatókat, köszörűsöket, vándor muzsikusokat ábrázolják. Hlántoa lapja, a Slovak 1923 decemberében valóságos ultimátumot intéz a kormányhoz: vegyék fel az alkotmányba a pittsburgd szerződést, alakítsanak állandó bizottságot, a szlovák sérelmek kivizsgálására, és kapja meg a szlovák iskolaügy az önálló igazgatást, mert ha nem: „a szlovák nemzet nem fog többé a cseh nemzettel tárgyalni... és jogait a többi nemzeti kisebbségek, azaz az egységes ellenzéki front segítségével fogja kiküzdeni. Ily módon hét millió csehhel hét millió más nemzetiségű fog szemben állani... Persze, hogy ez Budapesten vérmes reményeket kelt. Pedig Hlinka 1926 júniusában ezt is kimondja a New York-i szlovákok díszvacsoráján: „Azt mondták ránk, hogy szlovákul beszélő magyarok vagyunk. Ebből nem kérünk többet. A magyar integritási törekvések minket nem érdekelnek. A mi krédónk az autonómia.” 1930-ban Kárpátalján — a prágai parlamentben elhangzott felszólalások szerint — az ukrán nyelv csak papíron egyenjogú; kétszáz iskolában cseh tanítók vannak, a tanítás nyelve is cseh. Ebből az időből való Balogh Edgár tudósítása erről a tájékról: „Szegényország! Cseh-francia fakitermelő cég viszi az erdőt, és elrettenve nézem a Tiszát, hogy mossa alá, dönti ki, rabolja el a legelőt... A civilizáció itt a jámbor bennszülöttekből a nyugati termelési rend és jólét számára nevel kihasználható dolgozókat...” S itt a földreform-telepí- tette cseh légionárius-falu képe: „Hátulról közelítjük meg a rikítóan pirosfe- deles telepet, egyelőre nincs előttünk más, mint a 'betonistállók fehér fala. Furcsa fal, furcsa ablaknyílásokkal. Mintha megannyi erődítmény állna előttünk... Nagy, katonás négyszögben épült a telep, a közepe hatalmas tér. Olyan, mint 13
