Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Száraz György: A tábornok X. (életrajzi esszé)
gyarország ellenében fűzte egymáshoz közös érdek. De Bukarest már nem volt hajlandó a lengyelekhez fűződő — és a Szovjet elleni érdekazonosságra alapozott — jó kapcsolatát veszélyeztetni a Varsóval rossz viszonyt tartó Prága kedvéért. Ám a Moszkva felé is tapogatózó Csehszlovákiát sem érdekelte, hogy meg tudja-e tartani Románia az elhódított Besszarábiát, s az sem: hogyan boldogul Jugoszlávia a Balkán-hegemóniáért vívott harcában. Ahogy Belgrád sem érezte fontosnak, hogy élezze a viszonyt Németországgal Prága, a Szovjetunióval Bukarest kedvéért. Az utódállamok külső-belső bajai is szították a vérmes reményeket, s táplálták a téveszmét, amelyről Szabó Dezső oly gúnyosan emlékezett meg: hogy az egykori nemzetiségek előbb-utóbb „észretémek” és maguk is segítenek majd visszaállítani a történelmi Magyarországot. * Nem véletlen, hogy a Szabadság-téren felállított négy irredenta szobor közül éppen Észak — az elcsatolt Felvidék — emlékművén a roskadni készülő, kar- dos-varkocsos kuruc vitéz felölelte nőalakhoz „tót fiúcska” simult riadtan, bocskoros-tüszős népviseletben. A durva elnyomó az irredenta elbeszélésekben mindig cseh, sohasem szlovák, s jól emlékszem a Jó Pajtás című gyermeklap folytatásos regényére, amelyben „Janikát”, a rutén pásztorfiút akkor teríti le a gyilkos „cseh golyó” valahol a Beszkidek ormán, amikor meglengeti a magyar trikolórt. Jellemző egyébként a kor ostoba propagandájára, hogy a lap szerkesztői semmi ellentmondást nem találtak abban, hogy ugyanakkor állandó humoros figurákként szerepeltessék Gergőt, a furfangos magyar gazdát és Janót, a gügye szolgalegényt — nyilván a „kultúrfölényt” illusztrálandó. Általában: nem egymással feleselve, hanem együtt jelentek meg a sértő, csúfolódó írások és a Branyiszkónál rohamozó szlovák újoncokról vagy Rákóczi rutén talpasairól szóló lelkes szövegek a különböző kiadványokban. Itt van előttem egy választási plakát a 20-as évekből. Némileg emlékeztet a Szabadság-téri irredenta szoborkompozícióra: népviseletbe öltözött szlovák menyecske zokog a rajzon, a ködmönös férj öleli védőn-vígasztalón, a kötőjéhez pedig riadt kisfiú simul, miközben két gonoszul vigyorgó alak — csehes öltözékben — gyártelepet, nagy zsák pénzt cipel kifelé a képből. A férj: „Ne- plac, ale hulasuj na fflinkovu S'lovenskú L’uÖovú Stranu!” Vagyis: Ne sírj, hanem szavazz Hl inka Szlovák Néppártjára!... A magyarázat a benesi államkoneepcióban rejlik. Eduard Benes már 1916-foan írott könyvében — Detruisez l’Autriche-Hong- rie! — kifejti elképzeléseit a megalakítandó csehszlovák államról: legfőbb missziójaként jelöli meg a közép-keleteurópai kis nemzetek blokkjának kiépítését; ez évtizedekre, vagy akár évszázadokra is gátat vet majd a germán terjeszkedésnek. Abból indul ki, hogy az antant győzelme után Németország legalább 50 évre megszűnik tényező lenni a világpolitikában; ez az idő elég lesz arra, hogy a cseh és szlovák nép egységes nemzetté kovácsolódjék, a nemzetiségek — ha be nem is olvadnak — híveivé válnak majd a csehszlovák ál iameszmének. 1923-ban még geopolitikai teória is születik a benesi elképzelés alátámasztására — nyilvánvalóan a magyar ,,földrajzi-politikai” egységteóriát ellensúlyozandó. Viktor Dvorsky fogalmazza meg ekkor A politikai földrajz alapjai és a csehszlovák állam című könyvében a „gerincállam” elméletét. Olvastán Pálffy 12
