Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: "Flagellum dei!" (esszé)

a protestánsok által kimunkált pietizmus hatására (vigyázat, most szimplifiká- lok!) dúl az érdeknélküliség ideája: ne azért tegyek jót, mert abból hasznom van, mert azzal jó pontokat szerzek az égiek előtt, hanem mert jót tenni önmagában igaz, szép, magasztos dolog... Széchenyi — napló jegyzetei tanúsítják — ezt már a tízes évek végén sem tudja elfogadni. Érdekes egységben ideák után áhítozó rajongó természetével, a magasztos eszmék és prózai hasz- nosságoK között nem talál kibékíthetetlen ellentétet. Hányán szemére vetik ezt már kortársai közül, ő azonban makacsul kitart: nem érzi lealacsonyítva az ideát, ha abban praktikum található, ugyanakkor a legköznapibb, leganyagibb jelenségben is talál eszmei magot. Közelítsük meg ezt egy harmadik példával. Kora tehát a magasztos ideákat melengeti, miközben „alattomban” mindinkább a benthami utilitarizmusra rendelkezik be: Nem kell várnod a túlvilági üdvözülésre, a földön is boldog lehetsz, ha megteremted a kellő anyagiakat, mert a boldogság nem más, mint gyarapodás, gazdagság!... E hasznossági elv térhódítását Bentham olvasása előtt ismeri föl, határozza meg, s igyekszik rögtön erkölcsi értékekkel társítani — mikor aztán a nagy angol gondolkodó műveit megismeri, akkor igazolva látja magát, hogy a „csak anyagi gyarapodás elsivárosodásra, kiábrándultságra” vezet.

Az ő korában már megkezdődnek a nagy elméleti csaták Kant öröksége, a ráció körül. Az idealisták szerint csakis az istenhívő, a materialisták szerint egyedül az ateista lehet birtokában a tiszta észnek, az ésszerű cselekvésnek, a (Hegel) dialektikus szemléletnek. Széchenyi egész életében mélyen vallásos, s túljutván az ifjúkoron, és még nem érkezve Döblingbe, az egyház formai követelményeit is mindig megtartja. Ez azonban mit sem von le abból, hogy istenhite esszenciális. Panteizmusnak vagy deizmusnak mondanám, ha a köz- használatú meghatározások rögtön félre nem vinnének bennünket. Vegyük hát a merészebb megközelítést: tudjuk, 1819-től 1848-ig Géniuszokkal társalog. S ezek különféle indulatúak, természetűek, hivatásúak, de valahányan a Világszellem részei. Nos, gondolatai között többször is felvillan egy idea, mely az itt korábban tárgyaltakat is új oldalról közelíti: A kozmoszban Szellem és Anyag harcol, hogy folyton tökéletesülve harmonizálhassanak. Harcolnának nélkülünk is, de mert jelen vagyunk, a csatatérről nem vonhatjuk ki magunkat. Az a dolgunk tehát, hogy kihasználva a kozmoszméretű küzdelmet, egyre magasabbra emelkedjünk. Mert Szellem és Anyag majd bennünk tud igazán egyesülni — ha majd méltók, alkalmasak leszünk a Harmónia befogadására.

Ez az ember hivatása, s nem az égben vagy a földön, hanem mindenütt. A Kozmoszban.

Szerintem ami újat Széchenyi István adott az egyetemes emberi gondolkodáshoz, annak ez a csúcspontja. Egyéni, egyedülálló módon kapcsolta össze a szellemit és az anyagit. S itt ismételni kell, hogy mindezt nem ideológiai síkon tette. Azaz, nem támadt sem az idealizmus, sem a materializmus ellen, s nem is akarta őket sem összekapcsolni, sem összekeverni, csupán anyag és szellem szerepét tisztázta, utilizálta eszméje rendjében, koncepciója érdekében.

Koncepciója pedig tudjuk, a tudatos, tervszerű, átfogó építés — amire a szabadságharc leverése után, a Bach-korszakban semmi lehetőség... 1859 őszén, majdnem pontosan tizenegy évi szünet után, egyszercsak újrakezdi naplóját. Az eltérések azonban tetemesek. „Tovább tovább halucinálni” jegyzi le 48 nyarán, írásjelek nélkül, már-már olvashatatlan betűkkel. Most gondos ortográfiával rögzít eseményeket, jelöli a napi feladatok gyakorlatias megoldását, tesz száraz megjegyzéseket. Nem csatázik démonokkal, nem társalog géniuszokkal,

199