Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: "Flagellum dei!" (esszé)

A nép az ő bölcseletében biológiai egység, de a tenyészet szintjén (lásd kapcsolódását Veres Péter fejtegetéseihez). Azaz, a létezés ösztönös akarásán kívül nincs akarata, mert fogalomvilágában nincsenek magasabb, elvontabb eszmék, célok. Ezek a nemzetben fogalmazódnak meg. Ez utóbbi tehát már nem csupán biológiai, hanem erkölcsi értelemben is egységes test — és pontosan ez teszi képessé arra, hogy messze lásson. Hogy meglássa a Világszellem magasában, az isteni tökély közelében lévő csúcsokat. Hanem, az odavezető úton le kell hagyni, át kell alakítani azokat az értékeket, mik a modern nemzetté szervesülés idején igen szükségesek (mert célravezetők) voltak: anyagi önzés, a nemzeti értékek preferálása, a népi sajátságok hangsúlyozása, szükség esetén az erő érvényesítése az érdekek keresztútján. — Le kell vetkezni ezeket, mert ahogyan az előző fázist egyének vagy osztályok külön-külön nem érhették el, úgy most sem haladhat sikerrel egyetlen nemzet. — Hányszor, hány oldalról magyarázza ezt fáradhatatlanul! Hogy tudniillik, nekem, a magyarnak alapvető érdekem, hogy a többi nemzet is fejlődjék!... Vagyis az eddigi kétsarkos ellentét itt többpólusúvá alakul: régi érdekütközések újulnak, újak keletkeznek, de ezek szükségesek is, hiszen „vonzás és taszítás mozgat előre mindeneket” — ám a fejlett nemzetek már képesek legyőzni azokat. Le kell győzniök, mert „nemtelen hadakozással csak egymás erejét fogyasztják”, saját lehetőségeiket csökkentik. Ezért kell kialakulnia a békés versengésnek, amelyik azonban az előző folyamatban jelenvolt két főelemet* (szellemi, anyagi) is magában foglalja.

Széchenyi István eszméje a negyvenes évek elejére, a Kelet népe megírásával formálódik ki előttünk: azon túl módosító idea, alapvetően más gondolat nem jelenik meg nála. S jól látható, hogy ami ideák, ideológiák és rendszerezések ez időpontig megjelentek, vagy amikhez a sokszor nehezen beszerezhető könyvek útján hozzájuthatott, azokat mind ismerte, s szinte mindből felhasznált — de úgy, hogy egyikbe sem „szólt bele”, egyikkel sem vitázott. Így hozott létre a maga korában olyan minőségileg újat, mást, ami csak az övé. Nézzük meg, miben is áll ennek lényege.

Tudjuk, az ő kora, mind a Felvilágosodás kezdete óta, ölelkező és szembeszegülő nagy eszmeáramlatokkal s ezeket kifejező, támogató, kifejtő ideológiákkal, rendszerezésekkel vajúdó. S tudjuk azt is, hogy ez a színes, és az ő idején még sok tekintetben alaktalan kavargás a mi korunkra két nagy, nem monolitikus, mindenesetre külön szortírozható csoportra oszlott: idealizmus és materializmus. S ha most innen közelítem Széchenyi eszmevilágát, akkor az tűnik szembe, hogy ő nem materialista és nem idealista. Illetve, hogy mind materialista, mind idealista elemeket felhasznál eszméjében. Nézzük meg ezt fejlődésideája fő elemének, az anyag és szellem párharcának esetében. Tudjujs, ő a második primátusát vallja, mint az idealisták, de a szellem nála nem legyőzi az anyagot, nem megszabadul attól, s nem is csak szánalomból vagy kegyes megfontolásból fölkarolja, hanem egyesülni akar vele, mert nélküle nem tud felszárnyalni. Ö nem hisz az önmagában való Szellemben (Kant), mely a Teremtés előtt egyedül, önmaga örömére lebegett a sötét vizek felett (Szent Ágoston) — s ebből következik, hogy a teremtésben sem hisz. Igen, mert ő szellemet és anyagot egyugyanazon dolog két alkotóelemének fogja föl, s csak a jelenség megközelítése kedvéért választja külön. De nézzük meg ezt egy másik, gyakorlatibb példán. A napóleoni háborúk végefelé a tanult emberek már Európaszerte „túl vannak” Rousseau-n, Voltaire-on, az Enciklopédistákon — a nagy divat, az új módi Kant, Fichte, Schelling. S ennek megfelelően, no meg

198