Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: "Flagellum dei!" (esszé)

gában, önmaga által nyugszik meg, mert közben mit sem tud a külvilágban történtekről. Lassan magához engedi övéit, megrendeli dohányát és borát, beleszól a menü összeállításába, a kertben megnézi gyermekei sportversengését, sőt egyszer, 51-ben, a család bécsi otthonába is bekocsizik. „Széchenyi visszanyerte eszét!” újságolják egymásnak az emberek és majdnem igazuk van. Látogatói révén tudomást szerez a történtekről, kibomlik előtte a Bach-korszak tablója — s megállapítja, hogy körülbelül semmi dolga a világban. Hányszor, de hányszor elmondta a negyvenes években: vigyázzunk, mert az erő nélküli oppozíció kihívja maga ellen az önkényt, s akkor semmilyen lehetőségünk sem lesz dolgainkat megbeszélni, életünket építeni!... Hát most itt van: ezért nem hagyja el a rohamok utáni csendes években sem Döblinget. Apátiába dermed az önmaga — alteregója — által megvert gigász.

A nép, kihasználva az anyagi gyarapodás lehetőségeit, él tovább a tenyészet szintjén. A radikálisok, honi működésük lehetetlenné téve, emigrációban próbálják lazítani az országra tekeredett gúzsokat. A konzervatívok itthon igyekeznek fenntartani az autonóm lét utolsó véghelyeit: Akadémia, Kaszinó, Állattenyésztő Társaság, sajtó. A katolikus egyház Róma erkölcsi segélyét ösztökéli. A költők allegorikus verseket írnak. De mit tehet ő, megfosztva lételemétől, az építéstől? De mit tehetne lelki gyermeke, ha élne? Vagy mit az ég kárpitján pályáját megfutott alteregó, ha itthon lenne? Nem tudjuk elképzelni. .. Széchenyi az ablakrácson kinyúlkálva etetgeti kedvenc madarait, vagy népdalokat furulyálgat befeléforduló tekintettel: eszét visszanyerte, önmagát nem... — Aztán nemzet és zseni újra egy időben mozdul, mint valaha, a húszas évek első felében. Csak most nem honi, hanem külső hatásra: az 1854-es krími háború után Ausztria szembekerül iménti megmentőjével, a cári birodalommal, miközben mind a kontinensen, mind össznémet viszonylatban tovább romlik helyzete. A nemzet, a passzív ellenállás folytatása mellett, keresni kezdi önmagában azokat a belső erőket, s betájolja a külső kapcsolatokat, mik segítségével az önkényt hátrálásra késztetheti.

Ellenállás, szembeszállás s nagyon könnyen nyílt törés — mind ellenkezik Széchenyi korábbi politikájával. De hát, mit gondol erről ő maga? Nem tudjuk. 1848 szeptember negyediké óta nem vezet naplót, nyilatkozni pedig mindig attól függően nyilatkozik, hogy ki látogatja meg. Marad a tény: írni kezd, s írásaiban az elutasításnak azt a határozott formáját választja, amelyikhez Kossuth és Petőfi fordult a szabadságharc idején. Ferenc Jóskára a tökkolop a legenyhébb jelző. A császári ház szedett-vedett, tetves csőcselék. A birodalom vezető rétegei a nemzetközi színtéren alázatosan kolduló, itthon pedig a népek nyakán élősködő, testi és lelki nyomorék banda. Vagyis, a patologikus rohamok után most szellemi téren, írásban is kidühöngi magát, kéjjel és szabadon — de nem minden taktika nélkül. A végeláthatatlan dührohamokból (Diszharmónia) kiszakított s illegálisan nyomtattatott Bitekben és egyéb röpirataiban a honi közvélemény felrázására, a Habsburgok nemzetközi elszigetelésére törekedik. — S ez az a pont, 1859, mikor Széchenyi és Kossuth álláspontja újra találkozik, mint találkozott a Népek Tavaszán. Akkor, az úgynevezett áprilisi törvények megalkotása és a koalíciós kormány megteremtése idején Kossuth lépett vissza a forradalmi módszerektől s csatlakozott a reformelképzelések mellé — most Széchenyi tör előre a nyílt szakítás politikájáig.

És ez nem csak taktikájával, hanem stratégiájával is ellentétben van — de nincs ellentétben koncepciójával. Nézzük hát, milyen is ez az eszme?

Nézzük, mondom, de félek belekezdeni. Mert ha ő sohasem dolgozta ki

195