Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: "Flagellum dei!" (esszé)

nem önmaga volna, mert akár a legszimplább szervesült anyag, ő is csak így lehet teljes egész. „Most meg kell ölnöm valakit” írja naplójában egy ízben. Máskor meg más ilyessel döbbent meg bennünket. S talán önmagát is. Igen, Széchenyi az a típus, akinek állandó harcban kell lenyűgöznie másik énjét, hogy a feltalált működési téren maradhasson. S mert ez meglehetősen sok kínjába kerül, fokozatosan meggyűlöli és Rossznak, Gonosznak, Démonnak nevezi. És természete egy részének ilyen elfojtása magyarázza, hogy bolondériák, infantilizmusok egész életére kísérői maradtak, ahogy ugyanennek tudhatjuk be sokszor kibírhatatlan viselkedését, oktalan torzsalkodásait, kiszámíthatatlan húzásait. Kiváló képessége volt mások hibáinak felfedezéséhez, saját jellembeli fogyatékosságait viszont ritkán konstatálja, de ha igen, akkor tízszeresre, százszorosra dagasztva — mert ő apró dolgok ellen sem a külvilágban, sem önmagában nem tudott harcolni. Démonokkal csatázott, Géniuszokkal társalgott magányos éjszakáin a közéleti szereplés egész idején. „A Világmindenségben sokkal több a Jó, mint a Rossz” írja le egyszer reménykedve, de mert fáradt, megtört pillanataiban e hite meginog, ezért szabdalgat külön pozitívat és negatívat egész életében: hogy gyűjtse, hogy elegendőnek merje vélni a jót. Hite szerint — s ebben József Attilával rokon — benne minden megvan, ami a külvilágban. Ami a világegyetemben lezajlott és lezajlik, az benne is megtörtént és meg fog történni — és fordítva. Hogy szóval a kozmosz és ő, a legnagyobb momentumoktól a legkisebb mozzanatokig, egyek. S valóban, ő az a ritka típus, aki a külvilág minden jelenségét és jelentését önmagán ereszti át, s aki minden belső érzését, minden gondolatát kivetíti a külvilágra. Semmi sem valóságos számára, amit át nem élt, érzett, illetve, amit át ne tudna élni. Vagyis minden, amit tud, vall és hirdet, az ilyen értelemben saját élménye.

És ez az első fogódzó, ami a teljes megértéshez elvezethet bennünket: ez az eredő.

Így érthetjük meg lelkiállapotát, mikor építőmunkáját végképpen keresztbeverik az események: Beleőrül a rettenetbe, hogy most aztán elszabadul a pokol! Az a pokol, amit addig a Világszellem és ő, együttes erővel tartottak féken. Ez számunkra, köznapi emberek számára esszenciális téboly, de gondoljunk bele egy pillanatra, hogy a helyzetet megértsük: Oly szigorúan s oly hosszú ideig tartotta féken alteregóját, hogy az, végletekig komprimálódva, most aztán minden féket szakít, és teljes lesz a pusztulás!... Ezt fogalmazza meg a fent leírt látomás első mondataiban — de mert a Démon elleni küzdelemben annyira elfáradt, s mert tudja, hogy a világban végeredményben a Jónak kell győznie — alároskad s tehetetlenül nézi, ahogyan Kossuthban megtestesült romboló énje diadalmasan vágtat föl az ég boltozatára. S ez a gyökéroka annak is, hogy sem az egyensúlyvesztés éveiben, sem az újraeszmélés idején, soha nem marasztalja el sem a forradalmat, sem Kossuthot, de mindig önmagát. — Hanem, a diadalmasan kiszabadult alteregó által tehetetlenségre ítélve, azaz, már feladatok nélkül, most végre kidühöngi magát, mint tette jópárszor gyermek- és ifjúkorában, mikor még feladatok híjján tengett a világban.

Köznapi mércével mérve talán két évig van egyensúlyvesztett állapotban, s össze kellene számolni, eközben hányszor kötözik ágyhoz — bár olyankor sem esik baja, mikor a roham ellenőrizetlenül éri: egyetlen alkalommal sem üti, horzsolja meg magát. Játszik? Igen, azt hiszem. Újra játszik, mint tette a célrafordulás előtt. Most újra teheti. — Aztán távolodnak a fúriák, enyhülnek az önvádak, kimerülnek a Rossz energiái, s ő lassan megnyugszik, önma194