Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Kunszabó Ferenc: "Flagellum dei!" (esszé)
KUNSZABÓ FERENC „Flagellum dei!” „Ha egy nemzetnek tartósan nincsenek sikerei, bizonyos hogy az alapok rosszak.” (Széchenyi I.) „Én a csillagokban olvasok! Vér és vér mindenütt! Testvér testvért, népfaj népfajt fog mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérrel a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, mit építénk. Ó, az én tönkrement életem! Az ég boltozatán lángbetűkkel vonul végig Kossuth neve: flagellum déi!” Széchenyi István 1848 végén mondta e szavakat, már végletekig feszült idegzettel. S bár Kemény Zsigmond utólag jegyezte le, azt gondolom, meglehetősen pontos a fordulat ábrázolása, mikor a látnoki beszédben hirtelen Kossuth Lajos jelenik meg. Isten ostorának lenni igen előkelő dolog, csakhogy az európai népek hagyománya szerint nagyon vad, nagyon barbár. A magyar felfogás szerint nem, ám a fiatal Széchenyi a tízes években, alig ismerve a honi hagyományt, inkább a kontinens ítélete alapján látja Attilát, összekapcsolva Nagy Sándorral, Napóleonnal— hogy együtt tartsa őket követendőknek, mint a nyers, diadalmas erő reprezentánsait. Később, a húszas években megismeri a magyar Atti- la-képet, hanem akkor már, együtt a többi világbíró hadvezér mítoszával, elutasítja, mert példájukat nem látja korszerűnek. Elutasítja, de nem veti meg: szerepük van a történelmi folyamatokban. Kossuth funkciója a fenti szövegben már csak ezért sem kicsinylés. S ha figyelembe vesszük, hogy még a lelki hagymáz állapotában írott egyik döblingi levélben Petőfi Sándort gyermekének nevezi, akkor megérthetjük, hogy a radikalizmus, a forradalom, a szabadságharc vezetői az ő felfogása szerint nem mások, mint művének folytatói, de szűkebben és pontosabban — egyúttal misztikusabban — egyéniségének kiteljesítői, ám nem az építés, hanem a rombolás irányába. Nem megyek bele a transzcendentálisba, a racionalizmust olykor irracionalizmusba fúlóan hajszoló száraz korunkban ez csak gyengítené érvelésemet, ezért beérem azzal, hogy Széchenyi személyiségében jelen van mind az építő, mind a romboló zseni. Eleve, eredendően van benne, ezt mutatják jellemének lágy és kemény, jó és rossz vonásai már a gyermekkorban. De ezt bizonyítják napló jegyzetei, mikor még nem tudván, mi a célja, útja, a tízes években istenről és emberről, anyagról és szellemről, jóról és gonoszról, természetesről és természetellenesről töpreng. A húszas évek közepén, az ismert körülmények között fordul rá a célra, s ekkor kerül benne előtérbe az építő zseni. Előtérbe kerül, kiteljesedik és hatékonyan működik — ám énjének másik felét csupán elnyomni tudja, kiiktatni sohasem. Ha megtenné, ha megtehetné, többé 193
