Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról

komplex elemzésére azonban ők is ritkán vállalkoznak; beérik a mese ismertetésével, néhány dramaturgiai észrevétellel. Sokszor meghökkentően szigorúak. Vörösmarty például így ír Pálynéről: „Valami kiállhatatlanul bántó van ezen hangnyeggetés- ben... a halló íülét kínpadra feszíti! ”... igaz „nemcsak ezen torokbillegetés a hibája”. Komlósinéról eképpen: „ ... kín magának, kín a nézőknek” ... „az a kácsa- hang, mellyel szerepének indulatosabb helyeit elhápogja” elviselhetetlen. A színikritika mégi? működése nyomán tisztul meg műfajilag, és emelkedik önálló rangra.

Gyulai Pál, aki Világos után lép fel, már izzdg-vérig kritikai szellem, felkészült, polémikus hajlandóságú. A műalkotásokat nem mint kiragadott példákat, hanem mint nagyobb összefüggések részeit elemzi, stílusa világos, mondandója szabatos, sohasem sértő. Legtöbbet azonban elméleti kérdésekkel foglalkozik, drámaelméletet ír, rendezőről, díszletről, jelmezről alig szól. Dráma és előadás szinte soha nem olvad ösz- sze kritikáiban, a színpad egészéről nem nyerünk képet. A kritika különben is olyan szerinte, mint a zsemle, „terjedelme meg van szabva”. A drámai hatás és a színi hatás hamis ellentétét ő oldja fel, s a szintézis szándéka nála jelentkezik a legvilágosabban. Gyulait azonban jobban érdekelte a műfajelmélet, mint az élő színház. Nem is szólva kortársairól, utódairól. Toldy Ferenc dogmatikus irodalomtörténeti szabályok szerint ítélt, Erdélyi János szerint a „színihatás másodlagos”, Csengery Antal irodalomtörténetírói erényeit kísérelte meg napi bírálatokba csepegtetni, s magát a „közművelődés napszámosának” tartotta. Salamon Ferenc a Gyulai, Keményféle iskola követője, az emberi lélek kutatója; irodalmi pszichiáter. Színikritikáiban a lélektani motiváció az uralkodó elem; széptanát is ennek jegyében szerkeszti. Jóllehet kritikái elméleti fogantatásúak, sokszor kitér a szcenikai részletekre is, de a színészet elemzésében nem nyújt annyit, mint Vörösmarty vagy Gyulai. A kor kritikusai közül talán Greguss Ágost a legtipikusabb színikritikus alkat, az újságkritika jellegét az ő kritikái hordják leginkább magukon. írásai nem is elméleti okfejtésükkel egy-egy drámai vagy színészed probléma boncolásával válnak ki, mint inkább műfaji tisztaságukkal. A sablon azonban az ő bírálatait is meghatározza; kritikái élesen kettéválnak drámaelemzésre és színészelemzésre.

Hasonló a helyzet Péterfy Jenő sokat emlegetett bírálataiban is. Péterfy néha oldalakat szentel egy-egy rossz darab élveboncolásának, magát az előadást azonban mindig csak az utolsó sorban, néhány semmitmondó szóval említi. A színházidegen- ség még inkább érződik Alexander Bernát, Voinovich Géza, Galamb Sándor vagy Császár Elemér munkáin. Irodalmi jellegű színibírálataiban még a finoman elemző, szellemes és csípős Ambrus Zoltán is csak elvétve érinti a színészi játékot. S ez a kifogás Bródy Sándorra éppúgy igaz, mint Schöpflin Aladár vagy Laczkó Géza bírálataira. A magyar színikritika-sablon tradíciói egészen a kezdetekig nyúlnak visz- sza és Kárpáti Aurélon, Hevesi Sándoron kívül alig akad valaki, aki a színházat egységes esztétikai elvek szerint, önnön törvényei szellemében, a maga komplexitásában, egyszerre analitikus és történeti szempontból is, céltudatos összehangoltságában elemezte volna.

Érthető tehát, ha már 1929-ben ifj. Szász Károly a következőket írja A magyar színikritika története 1849—67-ig című tanulmányában^ „Igen gyakran találkozunk a színikritikák közt olyanokkal, amelyek a színészekkel egyáltalán nem foglalkoznak. A bírálónak ezen eljárása föltétien hibáztatandó... A színikritikának éppen egyik legfőbb hivatása, hogy valamennyire is megőrizze azt a művészetet, amely a legmúlékonyabb.” Az a színikritika, amely csak a drámát elemzi részletesen, jóllehet „szemlélet útján mond ítéletet az előadott költői műről”, s nem olvasás alapján, „mégiscsak irodalom — és nem színikritika”. A drámát ugyanis rá lehet bízni az utókorra, hiszen fennmarad nyomtatásban (esetleg kéziratban), de az előadást nem. Ezért értelmetlen (főleg klasszikus művek esetében), ha a kritikus nem az előadást, hanem magát a művet elemzi. Ráadásul még ebben is kialakult egy séma. A napi- és hetilapok rovataiban kényelmes szerkesztői szabályok merevedtek meg, mind terjedelmi, mind tartalmi szempontokból. Eredeti magyar bemutató háromnégy flekk, külföldi kettő-három. A felújítás fontosságát a rendező és a színház neve

187