Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról

dönti el, de a felújítás-kritika terjedelme csak kivételes esetben haladhatja meg az eredeti bemutatóét. (Meglepő-e, hogy némely színház — cserébe a kritikai visszhangért — mindenáron erőlteti az eredeti bemutatót?) Ha a kritika száz sor, akkor ötven-hatvan sor a szerzővel, korával és a művel foglalkozik, húsz sor a rendezővel, s utána következik a névsorolvasás, vagy egy-két hevenyészve odavetett kurtafurcsa szavacska. A színészeknél már csak a díszlet- és jelmeztervezők járnak rosz- szabbul, a napilapok bírálói rendre megfeledkeznek munkájukról. „Nincs helyünk” — védekeznek némely kritikusok, s elfelejtik — ahogy Czimer József figyelmeztet —, hogy Einstein relativitáselmélete mindössze tizenhat oldalon jelent meg. Kritikánk módszertani hibája az is, hogy sokszor (ugyancsak a protokoll-lista szintjén) minden részletet regisztrálni akar, olyan momentumokat is, amelyekről semmi mondanivalója sincs. Ugyanakkor mégsem dokumentál, az előadást nem írja le, legjellegzetesebb jegyeit nem tárja fel. A színikritika a bírálatok legátfogóbb és legszélesebb ismeretet követelő fajtája lenne, hiszen az irodalmi kritikát (dráma), a színészi-, képzőművészeti-, (díszlet, jelmez, maszk), zenei-, és tánckritikát összhatásukban tárgyalja, s a részletek hatásmechanizmusa ismeretében kell közelednie az egészhez. Ez azonban nagyon kevés kritikusnak sikerül.

KIK ÍRNAK MA SZÍNIKR1TIKÁT?

„Ma Budapesten kritikusnak nevezünk mindenkit — írja Bálint György — aki napilapokban vagy esetleg folyóiratokban aktuális színdarabokról bírálatot ír... Az igy definiált kritikus, polgári foglalkozására nézve rendszerint hírlapíró, esetleg fővárosi vagy sportrovat vezető (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is) és szűkebb kollégájának vallja Lessinget, Sainte-Beuve-öt és Gyulai Pált (amitől még ismerhetné is ezeket az írókat).”

Valóban, kiből lesz ma Magyarországon színikritikus? Vonatkozik-e rájuk is, amit A. Kahane a dramaturgokról ír: „Művésznek születik az ember, tudósnak tanul, rendezővé fejlődik, igazgatónak felküzdi magát, intendánsnak kinevezik, kritikusnak kárhozik”? Kicsit úgy tűnik, mintha minálunk a színikritika elhatározás kérdése volna: X. Y. elhatározza, hogy színibírálatokat ír, s idővel neve valóban feltűnik a színházi tudósítások rovatában. „Ha annyira szeret színikritikát írni, ne vegyük el tőle a kedvét”, — gondolhatják a szerkesztők. Nem is az ő kedvét veszik el. A kritikusok többsége csak a nézőtérről ismeri a színpadot, s a zsinórpadlásról, a hangkulisszákról halvány derengése sincs. Ezekre a részletekre nem is kíváncsi, mert úgymond: a színház kulisszatitkainak ismerete károsan befolyásolná az ítéletalkotásban. Ellenkező esetben rögtön felmerül a bűvös szó, amit színházidegen bírálóink véres kardként hurcolnak aktatáskájukban: az összeférhetetlenség. Eszerint a hamis etikai óvintézkedés szerint színikritikát (nyugodt lelkiismerettel) nem írhat senki, akit a színházhoz alkotó közösség fűz, fűzött vagy fűzhet bármikor a jövőben, meg kell elégednie az interjúval, riporttal, portréval, színháztörténettel. Nem írhat színikritikát a dramaturg, a fordító, a lektor, sőt maga a drámaíró sem, hogy a töb- biekről ne is szóljunk. ír helyettük más. A fővárosi lapok körül hemzsegnek az önjelölt műkritikusok, akik alkalomszerűen bármilyen munkát vállalnak, hol Békéscsabán bukkannak fel, hol az Operettszínházban, hol a Vidám Színpadon, hol a szabadtéri előadásokon. A század első negyedében, a fővárosi heti- és napilapok szerkesztőinek az volt az álláspontja, hogy minden színházról lehetőleg mindig ugyanaz a kritikus írjon, sok éven át. A kritikusnak feladatául adták, hogy ne csak egy- egy bemutatóról ítéljen sebtében, hanem kísérje szemmel az adott színház fejlődését, törekvéseit, műsorpolitikáját, színészeinek teljesítményét. Ma ez a kritikusi igény: fehér holló. A fent említett alkalmi-mindenevő kritikusok hol itt bukkannak fel, hol ott, nekik mindegy, épp csak azt a produkciót nézik meg amiről írnak, a színház, a színházi élet egészéről hamis képük van: újdonságként üdvözölnek másutt már elcsépelt kísérleteket, máskor meg süketen-vakon szemlélnek egy új törekvést.

188